Mindig amikor visszagondolok a 2020-as évre, akkor vegyes és keserédes érzések töltenek el. Az év során rengeteg érzelmi hullámvasúton voltam túl, mely részeként volt részem boldogságban és több napig tartó sírós-melankólikus állapotban is. Egyszerűen olyan érzés volt, mintha januártól decemberig egy mélyrepülésbe kezdtem volna bele, miközben néha valaki vagy valami próbált volna újra felhúzni, de az év végére mintha elfogyott volna az összes energiám. Szerintem azért is halogattam ennyire ezt a posztot, mert szükségem volt egy kis időre, hogy feltöltődjek, átgondoljam a történteket és összeszedjem a gondolataimat, mert mostanában eléggé elvesztettem a koncentrációképességemet főleg az olvasással és kicsit az írással kapcsolatban is. 
Igazából nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy 2014-15 óta depresszióval küzdök. Miután a blog nyitása környékén sikerült teljesen leküzdenem az érzelmi zsibbadtságot (konkrétan több évig alig éreztem valamit), pár hónap alatt elértem azt a szintet, hogy már alig van jelen az életemben. Csak néha tér vissza az a kibirhatatlan fekete fátyolként beborító szomorú hangulat, amikor minden ember és dolog olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik. A 2020-as év ezt tette próbára, egy csomószor kerültem újra a padlóra, de végül extra erő bedobásával sikerült valamilyen szinten túllendülnőm rajta. 
Nem azt mondom, hogy most 2021 januárjának végén sokkal jobban vagyok, mint előtte, de most már sokkal pozitívabban tekintek világra. Már tudom, hogy akármennyire is hosszúnak tűnik ez az időszak, egyszer úgy is visszalendülünk a normális kerékvágásba. Tudom, hogy ha még nem is tudunk találkozni, azért vannak néhányan, akik így virtuálisan is próbálnak támogatni. Már nem arról panaszkodunk egymásnak, hogy mennyire rossz, hogy nem találkozunk, hanem arról fantáziálunk, hogy mennyire fantasztikus lesz, amikor meg tudjuk majd ölelni egymást.
Aztán amikor visszatér a rossz kedv, akkor az alábbi Skam sorozatos idézet szerint élek:

"When everything seems hopeless just take one day at a time. And if one day becomes too much, just take one hour at a time. And if one hour becomes too much, then just take one minute at a time."

– Sonja

(Azaz ha minden reménytelennek tűnik, akkor csak egyszerre egy nappal foglalkozok. Ha egy nap is sok, akkor csak egy órával foglalkozzak. Ha pedig egy óra is sok, akkor percről percre haladjak.)
 

Január-Június

Az év első feléről már a Márciusi kérdéssorozatban és az Újjászületés nevű posztomban írtam, de röviden újra összefoglalnám kicsit más szemszögből a történteket. 

A januárnak olyan motiváltan indultam neki, mint a 2019-es decemberi összegző posztomból is érezhető. Mivel érzelmileg is sokat fejlődtem, ezért most az egyszer hittem az "új év, új én" dologban, vagyis ebben az esetben az "új évtized, új én" mottóban. Az évet természetesen a karácsonyi és szilveszteri pihenés után a vizsgaidőszakkal nyitottam. Az még a 3. egyetemi félévemhez tartozott és 8 tárgyamból 3 volt vizsgás. Ebből a három vizsgás tárgyból pedig egyet nem tudtam teljesíteni abban a félévben, mert egyszerűen olyat kérdezett vissza a tanár, ami full ismeretlen volt számomra. Aztán a hónap végén újra megtalált a szerelem, vagyis egy újabb esélyt kaptunk egy sráccal (nevezzük Kes álnéven a Skam NL karakter után és amúgy ő az a "jó barát" a márciusi poszt 31. pontjában), hogy bebizonyítsuk, hogy a kapcsolatunk igen is tud működni. A hónap utolsó kiemelendő eseménye pedig az volt, amikor a Lurdy Konferencia és Rendezvényközpontban január 25-én volt egy vietnámi Holdújév ünnepség, melyre anyuval mentünk el és ott találkoztunk pár olyannal, akikkel a 2019-es szilvesztert is ünnepeltük. Erről egyébként töltöttem is fel képet a személyes instámra.

Aztán februárban nem igazán történt semmi. A hónap elején volt a szülinapom, amit akkor valamiért nem igazán ünnepeltünk meg, hanem csak a szüleim felköszöntöttek és virággal és a tortával készítettünk pár képet az alkalom megörökítésére. Rajtam egy olyan áo dài volt, melynek pink a felső része és világoszöld a nadrág. Ezen kívül csak megkezdtem a 4. egyetemi félévemet és hát Kesszel voltam. Meg hát ugye az ESTIEM Budapest BME diákszervezetbe is leadtam újra a jelentkezésem. 

A márciust egyből az ESTIEM felvételi folyamatával kezdtem, de akkor sem voltam eléggé felkészült és magabiztos hozzá, szóval mint ahogy a márciusi posztomban is kiderült, nem nyertem felvételt a szervezetbe. Akkor tele voltam reménnyel és azt gondoltam, hogy akkor majd szeptemberben újra próbálkozok. Aztán nemzetközi nőnapon vagy egy picivel előtte megint kiderült, hogy Kesszel mégsem működünk és üzenetben szakított velem (ha jól emlékszem ezt egy apró korona stressz előzött meg). Ezért voltam amúgy lehangolt és csak a kötelező óráimra mentem be és lassan a The Magicians sorozatajánlómat is megszültem. Az utolsó bejárós egyetemi jóga órámon már szó volt a koronáról és viccelődtek azokról akik tömegesen vásároltak lisztet, cukrot és wc papírt. Szó volt a vírus miatti online átállás esélyéről is, de akkor nem nagyon tulajdonítottam nagy jelentőséget neki és ugye picit irritált is, hogy mindenki erről beszél. Aztán amikor átálltunk az online oktatásra, akkor én azt pozitívan fogadtam. Valahogy nekem kényelmesebb volt az, hogy így online oktatásban felvételt készítenek az előadásokról és bármikor vissza lehetett nézni őket. Márciustól leginkább itthon voltam, kiélveztem a távoktatást (igazából eléggé el is hanyagoltam az egyetemet). A márciusom nagy részét egy messengeres szerepjáték csoportban töltöttem, ahol rövid 200 szó körüli dolgokat írtunk és elég gyakran videócseteltünk. Közben másokkal is online tartottam a kapcsolatot és sorozatoztam.

Áprilisban is leginkább itthon voltam és igazából minden chillesen telt el. Ha jól emlékszem rá, akkor az a messengeres szerep közben behalt, így az kiesett a képből. Aztán ugye a hónap végén elkezdtem aktívan írni a Projektfeladat I-et az online platformok magánszabályozásának jogi környezetéről. Akartam a blogra is írni valamit, de a projekt gépelése kicsit kiégetett ilyen téren és a márciusi kérdéssor megírása után szükségem volt másmilyen kikapcsolási formára.

Májusra jöttem rá, hogy basszus kéne más tárgyaimra is rendesen tanulni, nem csak a projektet írni. Így a hónap leinkább a lemaradásaim sprintelő behozásával telt el. Ekkor tettem a blogot szünetre, mert úgy éreztem, hogy nem tudtam volna ezzel foglalkozni. Közben Kesszel ebben a hónapban kezdtünk el újra beszélni. 

A június a projekt lezárásával és a vizsgaidőszakkal telt el. A projekttel a témavezetőm nagyon elégedett volt, szóval 5-öst kaptam rá. A félévben pedig 5 vizsgás tárgyam volt, melyből egy tárgyból aláírást sem tudtam szerezni (Számvitel II.). A többi tárgyat viszont teljesítettem, még úgy is, hogy egyik tárgyból írásbeli helyett a tanár random szóbeli vizsga mellett döntött. Igazából egy szabadon választott témakörből kellett csak felelnem. Közben Kes elhitette velem, hogy ha majd tudunk találkozni és megbeszélni a dolgokat, akkor van esélye arra, hogy újra összejöhetünk. A találkozó végül soha nem történt meg, de elhittem, hogy egyfajta távkapcsolat alakult ki köztünk. Közben a hónap közepétől vagyok a Rusty Bunch szerepjáték oldal közösségének az egyik tagja. 

Július-Szeptember

Júliusban úgy éreztem, hogy vissza tudok térni a blogra, csak sajnos úgy alakult, hogy mégse. A vizsgák letudása után, a július elsejétől kíváncsiság miatt elkezdtem Google Táblázatokban vezetni a magyar koronavírus számadatokat, viszont ebből lassan mániákus módon való számokon és közvéleményen való stresszelés alakult ki. Igazából már nagyon akartam már találkozni Kesszel, hogy letudjuk azt a bizonyos beszélgetést, csak család kérésre a korona miatt inkább kerültem az embereket (Iegalábbis a velük való közeli kontaktot). Közben egy másik barátom is többször kifejezte a szándékát egy találkozásra és zavart, hogy mindig azt írtam vissza neki, hogy "majd ha lecsillapodik a covid helyzet" vagy "a helyzet változatlan). Így mániákus módon (mint amikor az önbizalomhiányos, evészavaros lány a bevitt kalóriákat számolgatja) csekkoltam a korona adatokat és egyre jobban felhúztam magam, ha nőttek a számok. Közben a korona posztok alatt olvastam a kommenteket és átkoztam azokat, akik nem veszik komolyan a helyzetet, vagy a "maszk szart se ér" hozzáállásukat nyilvánították ki és még sorolhatnám. Így a lelki állapotom kezdett egyre instabilabbá válni és a stressz és távkapcsolatos dolog miatt volt, hogy elöntött a depressziós hangulat vagy csak random rámjött a sírhatnék. Ez az idegösszeroppanásos állapot egészen szeptember-októberig eltartott, hogy amiatt stresszeltem, hogy nem tudok szabadon találkozni azokkal, akikkel szeretnék. Így nem nagyon volt kedvem máshoz, csak tömegesen sorozatozni és néha emberekkel beszélni. Meg néha anyuékkal elmentünk sétálni, hogy ne csak itthon üljünk. 

Közben még májustól elkapott a George Floyd halála okozta BLM hullám és rasszizmusról való online beszélgetés. Ez pedig azért triggerelt, mert vietnámi lányként én is éreztem már azt, hogy kevesebbet érek itt Magyarországon, mint a magyar társaim. Aztán pedig szeptembertől a Dúró Dóra darálója dolog is stresszelt, mert szerintem a homofóbia/transzfóbia ugyanolyan velejéig undorító, hátrányosan megkülönböztető viselkedésmód, mint a rasszizmus. Ugyanúgy, mint egy feketebőrű vagy egyéb szines bőrű emberre nem mondjuk, hogy nem normális mert fekete/színes a bőre, úgy egy melegre/transzneműre se mondjuk már hogy a szexuális irányultsága/nemi identitása miatt abberált, mert ez nem döntés kérdése. Már a márciusi 33-as törvény szépen fogalmazva nem tetszett, de nem értem, hogy egy mesekönyv miatt mit kell ennyire drámázni. 

Blog tekintetében ez annyit jelentett, hogy a nagy visszatérés nem történt meg, mert nem nagyon volt energiám rá. Vagyis ezt a bejegyzést akkor eredetileg "Covid-19 és én" címen szerettem volna megírni és koronavírus okozta stresszről és az emberek butaságáról szerettem volna írni/panaszkodni. Csak akkor nem nagyon tudtam megfogalmazni a gondolataim és addig halasztottam a dolgot, hogy a problémáim már nem nagyon aktuálisak. Aztán augusztusban a bátyám hazajött pár hétre Skóciából és vissza kellett adnom neki a gépét és laptopra költöztem volna. Csak hát kiderült, hogy a laptop már rohadtul nem csatlakozott wifihez, mert elromlott a wifi driver és olyan internetkábel sem volt, amihez lehetett volna csatlakoztatni. Végül a bátyám rendelt nekem egy új laptopot, mert mi nem nagyon ajándékozunk egymásnak dolgokat különböző eseményeken, de cserébe ha kell valami, akkor kérhetünk egymástól dolgokat (vagyis inkább én tőle). Az új laptop megérkezéséig pedig több hétig csak telón tudtam lenni. Viszont amikor megérkezett az új laptop, megszültem a Siren sorozatajánlóm. Utána pedig már kezdhettem az 5. egyetemi félévem. 

Az 5. félévemet elméletileg hibrid oktatásban kezdtem, de gyakorlatilag az összes felvett tárgyamat online tartották. Egyedül a Projektfeladat II. tárgyra konzulátciójára kellett egyszer vagy kétszer bemennem a campusra. Ezen kívül nem nagyon történt semmi különös. Szeptember végén lehetőségem lett volna újra jelentkezni az ESTIEMbe, de mivel érzelmi roncsnak éreztem magam és így korona idején nem gondoltam, hogy jól tudnék teljesíteni közösségbe. Így úgy döntöttem, hogy lemondok erről, amíg véget nem ér ez a Covid rémálom és maximum mesterképzésen jelentkezek újra (már ha BME-s leszek újra). 

Október-December

Októberben kezdett beindulni a nagy tanulás az egyetemen. Vagyis mivel egy csomó beadandós tárgyat vettem fel, ezért ekkor kezdtem tömegesen gyártani a beadandóimat és igazából a fennmaradó időmben már nem nagyon volt kedvem élni se. Az sem segített, amikor Kes úgy "szakított" velem így random módon, hogy valami olyat mondott, hogy "Véget kéne vetni ennek a barátság extráknak, mert szerintem össze fogok jönni egy lánnyal". Így utólag belegondolva, igazából ez a húzása már nem annyira fájt, csak csalódott voltam. Aztán egyre jobban kezdtem érezni a megkönnyebbülést és igazából azóta nem is annyira stresszelek a "nem tudok találkozni a szeretteimmel" dolgon. Tehát most már megbékéltem a helyzettel és megtanultam, hogy neki már nem adok újabb esélyt, mert csak húznánk egymás idejét és érzelmileg bántanánk egymást. 

November gyakorlatilag elárasztottak mindenfélével az egyetemen, szóval maximum csak discordon beszélgettem az emberekkel. Közben ugye a tanulás mellett a kormánynak az a "védjük meg a gyerekeket az abberáltaktól" gondolkozásmódja stresszelt. Instán röviden ki is fejtettem a véleményemet a témával kapcsolatban és a család akkor is család ha a szülők azonos neműek.
Ez a dolog még ma se oldódott meg és még egyszer megkérdezném: Mi a nyavalyának kell ezen ennyit hisztizni és drámázni? Mármint a kormány, fogyasztóvédelem és hasonló hatalmak felől. Egy gyerek nem lesz attól "nem normális", hogy olyan tartalmakat fogyaszt. Ha meg ettől rájön, hogy ő mindig is LMBTQ tag volt, akkor az meg miért baj. Esetleg az zavar, hogy az iskolában ki fogják röhögni és meg fogják bélyegezni? Nos, nem ezzel kéne foglalkozni, inkább azt kéne megtanítani a gyerekeknek, hogy nem szép csúfolni, kiröhögni, lejáratni és kiközösíteni egymást. 
A mindenféle stresszelő gondolataim közepette nem nagyon tudtam az eddigi hobbijaimmal foglalkozni, de mégis valami produktívat szerettem volna csinálni és azzal elterelni a gondolataimat. Így november közepétől a skamonline.gp oldalt segítve elkezdtem a Skam remake sorozatait magyar feliratozni, melyből jelenleg a Druckon (német) és wtFockon (belga) dolgozok. 

Decemberben folytatódott a mindfucked állapotom. A félévet már nagyon be akartam már fejezni, így nagyon stresszeltem már azon, hogy minden jól sikerüljön. Végre letudjam a rengeteg beadandót, befejezzem a projekt 2-t és lezárjanak a félévközis tárgyakból. El sem tudom mondani, hogy mennyire örültem, amikor végre letudtam azt a sok szart (már elnézést a megfogalmazásért).
Viszont mégsem tudtam visszatérni, mert a szorgalmi időszak vége felé szomorú híreket kaptam. Deres Gy. bácsi, aki a feleségével a bébiszitterem volt, ha jól emlékszem december második hétvégéjén kórházba került, mert lebénult a fél teste. A bácsi az évek során annyira közel került hozzám, hogy egyfajta nagyapa figura volt az életemben (tudniillik már egyik biológiai nagyapám sem élt, mikor megszülettem). Már ez a hír és az érte való aggódás megnehezítette az egyetemre való koncentrációt és rontotta a kedvemet. Aztán 15-16-án betalálta a Szuperhős akadémia oldalamat is és ezt a blogot is a rooooland nevű troll, ami szinte teljesen elvette a kedvem a két oldaltól és extra stressz faktort jelentett (ezért volt leszedve a chat és most még a hozzászólás). Végül 17-én hajnalban Deres bácsi 87 évesen elhunyt, miután pár napot a kórházban feküdt és nem is tudott senkivel sem érdemben kommunikálni. Mikor megtudtam a hírt, akkor hirtelen lesokkolódtam és nem is tudtam, hogy mit kéne éreznem. Már bőven karácsony volt, amikor végre feldolgoztam az információt, hogy már soha többet nem fogom látni, szóval ezért nem nagyon nem volt ünnepi hangualtom, mert akkor kezdtem el rendesen gyászolni. Viszont csak január elsejéig tudtam magamra szentelni az időt és még félig meddig gyászolva vágtam neki a vizsgaidőszaknak. A vizsgaidőszak végére lettem picit jobban, de néha még kényszert érzek hogy régi közös képeket nézzek magunkról. Most igazából nem maga a halál ténye veszi el az energiám, mert már idős volt és ez egy természetes dolog, hanem az frusztrál, hogy a járvány helyzetre való tekintettel nem tudom meglátogatni azokat, akiket hátra hagyott és velük együtt gyászolni. El sem tudom mondani, hogy mennyire aggódok most a Deres néni iránt, hogy hogy vészeli át ezt az időszakot és a bácsi lányának érzéseit is szívesen meghallgatnám, ha lenne alkalmam rá. 

Kedves Papa!

Először is köszönöm, hogy életem első 20 évében az életem része voltál. Hogy pár hónapos koromtól a Mamával gondoskodtál rólam, amikor a szüleim nappal dolgoztak. Hogy óvodába minden egyes nap vittél és jöttél értem és minden egyes óvodai vicces emlékre helyettem is emlékeztél. Már sose fogom megtudni, hogy ez igaz volt-e, de ha tényleg így volt, akkor köszönöm, hogy az egyik alkalommal bevállaltad, hogy te legyél az oviban a Mikulás. Ezek a jó emlékek általános iskolás koromban sem értek véget, hiszen akkor is jöttél értem az iskolához. Szinte név szerint ismerted az összes tanáromat, barátomat és hogy aznap mi történt velem. Azt se fogom elfelejteni, amikor kettesben kimentünk a telekre és csak élveztük a friss levegőt, összegyűjtöttük a diót, barackot vagy épp a cukkinit. Hálás vagyok, hogy jelen voltál szinte az összes jeles eseményemen: az összes ovis rendezvényen (beleértve a ballagást), az általános iskolai évnyitókon és évzárókon és végül az általános iskolai ballagáson. A gimis szalagavatómra Mamával már nem tudtatok eljönni és az akkori ballagásomra is csak a Mama tudott eljönni a rossz lábad miatt, de tudom hogy eljöttél volna. Sajnálom, hogy életed utolsó pár hónapjában már nem tudtam veled lenni és az utolsó óráidban nem tudtalak meglátogatni a kórházban és elbúcsúzni tőled. Illetve hogy előtte se beszéltünk olyan sokat és a poltikai nézeteltéréseink miatt sok mindenben nem értettünk egyet, hogy legutóbb amikor találkoztunk, akkor félbehagytunk egy beszélgetést "majd találkozunk" alapon. Viszont sosem fogom elfelejteni a közös emlékeinket, főleg azt a sok dolgot, amit tanítottál nekem (főleg nem a rossz favicceidet, a választ arra kérdésre, hogy "Hány még a 32?" és kedvenc nótádat sem). Örökké a szívemben fogsz élni, nyugodj békében!

Sok szerettel,

Deres Baba. (Babának hívott, az volt ott a becenevem)

Ez lenne az pár gondolat, amit búcsúzóul le szerettem volna írni és amit mondanék neki ha el tudtam volna búcsúzni tőle. Nem vagyok vallásos, de szerintem így is eljutott hozzá ez a pár gondolat és tudom, hogy tiszta szívével szeretett. 

Összefoglaló: Most hogy végig értetek a 2020-as évemen, láthatjátok hogy nekem sem volt ez egy könnyű év. Ebben az évben már nem ígérek semmit, főleg nem rendszerességet, mert úgy sem tudnám betartani. Ha van valamilyen gondolat, amit meg szeretnék osztani veletek, akkor az hozzátok úgy is eljut.
Nektek viszont a legjobbakat kívánom és hogy a járványhelyzet ellenére a legjobbakat ki tudjátok hozni ebből a 2021-es évből. Én ha túllendülők ezen, már mindenképpen pozitívabban fogom látni a világot és az fog hajtani, hogy egyszer ennek úgy is vége lesz és újra maszk nélkül fogom személyesen látni a szeretteimet. 

(Források: a gif kereséséhez a Google képkeresőjét használtam)