(trigger warning: betegség, halál és gyász részletes leírása
és régebbi nem kívánt szexuális kontaktra utalás)

Ebbe az évbe úgy vágtam bele, hogy ez egy vízválasztó lesz az életemben és megint egy új fejezet fog indulni, mert tudtam, hogy idén be fogom fejezni az egyetemet, de végül az új fejezet több értelemben is alakot öltött. Ezek a dolgok pedig egy olyan lelki folyamatot indítottak el bennem, amik miatt már biztos, hogy sose leszek már ugyanaz az ember, mint előtte. Már megbékéltem azzal, hogy már sose leszek az a naív kislány, akinek 14 évesen szilánkosra törték a szívét, de már azzal az énemmel se tudok teljesen azonosulni, aki anno megnyitotta ezt a blogot. Ha őszinte akarok lenni, 19 évesen igazából azért nyitottam meg a blogom, mert olyan magányosnak és megértetlennek éreztem magam, hogy a blogom által akartam kapcsolódni másokhoz és akár mindenféle random hülyeséget kiposztoltam volna, hogy beilleszkedjek az aktuális blogger közösségbe. Most viszont majdnem 3 év elteltével sokkal inkább a saját érzéseim és gondolataimat szeretném elmesélni nektek. Pontosan ezért az eddigi tartalmakon kívül, mostantól sokkal több lesz az olyan bejegyzés, amikben a saját életemről és tapasztalataimról fogok mesélni és komolyabb témákat fogok boncolgatni. Mármint ez eddig is tervben volt, de úgy érzem most már meg is értem ehhez és talán ezzel nem csak magamnak, hanem másoknak is segíthetek.
Viszont mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy annyira leterhelnek azok a dolgok, amiket épp érzek vagy gondolok, hogy megfogalmazni se tudom őket vagy annyira el akarok vonulni, hogy itt se tudok annyira megnyílni mint előtte. Ahogy telnek az évek, egyre komplexebbnek érzem a világomat és ezért mondanám azt hogy már más lettem mint voltam. Ez a változás pedig bizonyos értelemben jó dolog, hiszen ez egy természetes folyamat, ami mindenkivel megesik, de ugyanakkor hozzászokni is nehéz. Összességében viszont akármennyi negatív dolog is történt velem, semmit se változtatnék meg, hiszen minden történés ahhoz vezetett, hogy azzá a nővé váljak aki vagyok. Márpedig büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottam és ilyen emberré váltam. Persze még lesznek csiszolnivaló részek, de az ember sosem lesz tökéletes és mindig lesz hova fejlődnie. 

A január és február viszonylag gyorsan és eseménytelenül telt el, igazából annyira nem tudok hozzá semmi különöset kötni, hogy még én se tudom hogy pontosan mi történt.
Márciustól viszont szinte minden szar történt, amit az ember el tudna képzelni. Március első hétvégéjén apám elkezdte rosszul érezni magát és be is lázasodott. Biztonság kedvéért el is vonult, amit jól is tett, mert amikor másnap csinált egy covid gyorstesztet, akkor elég határozott módon pozitív eredmény jött ki. Ezt követő héttől mindenki itthon maradt, én is home office-ba vonultam. Először azt gondoltam, hogy ha eléggé el tudjuk kerülni apát és hordjuk a maszkot a közös helyiségekben, akkor anyuval talán megússzuk a dolgot. Viszont március 9-én reggel, mielőtt elkezdtem volna dolgozni, én is azt éreztem hogy valami nem jó, de először csak figyelmen kívül hagytam, mert azt gondoltam hogy biztos csak az időjárás miatt fázok. Viszont amikor már 2 órája dolgoztam és már egyenesen rázott a hideg, akkor már megmértem a testhőmérsékletem, ami nem meglepő módon lázat jelzett. Ezt követően én is csináltam egy tesztet, ami pozitív lett, szóval rögtön felhívtam a háziorvosom, aki csak azt mondta, hogy lázcsillapítot szedjek és Kaloba cseppeket írt fel az esetleges torokfájásokra. Ezt követően aznap és másnap még home office-ban dolgoztam úgy, hogy rázott a hideg, pedig simán pihenhettem volna helyette, csak nem akartam unatkozni. Viszont március 11-én annyira fáradt voltam, hogy egészen az ünnepnapok végéig inkább csak pihentem. Az egész betegségem alatt viszont szerencsére nem voltak nagyon durva tüneteim, csak lázas voltam és erősebb módon kapart és fájt a torkom, illetve amikor kezdtem gyógyulni, akkor köpködtem azt a sárga nyákot. Már korábban is jobban voltunk anyuval (ő nem sokkal utánam kezdett el tüneteket produkálni), de negatív gyorsteszt eredményunk csak 19-én lett meg. 
Ennek a hírnek viszont nem sokáig örülhettünk, mert még aznap egy újabb szerettünket kellett elveszítenünk. Mint ahogy instán is írtam róla, az anyai nagymamám 102 évesen a földi életet elhagyva a túlvilágot választotta. Igazából a kora miatt már egy ideje tudtuk, hogy a halála bármikor megtörténhet, anyunak csak egyetlen félelme volt, hogy a járvány miatt nem lehet ott a temetésén, ami végül is beteljesült. A nagymamám már a halála előtti napokban lázas beteg volt, beduzzadt a légcsöve, egy olyan gépre kötötték ami kiszívta az orr- és szájüregéből a felesleges nyákot és folyamatosan mérték a véroxigén szintjét. 19-én délután pedig anyu végig videóhívásban volt az otthoniakkal. A hívás során a nagymamám végig eszméletlen állapotban volt. Aztán anyu elmondása alapján egy ponton kinyitotta a szemét, mire anyu el is kezdett integetni a nagyinak és szólítgatta is őt, mire a nagymamám abban a pillanatban el is hunyt. Akkor épp az egyik unokatesóm ült a nagymamám mellett, aki gyorsan megmérte a pulzusát és rögtön közölte is hogy a nagymama eltávozott az élők sorából. És hogy miért fogalmaztam úgy hogy anyu elmondása alapján? Nos azért mert a covidos időszak miatt még mind a hárman három különböző szobában voltunk és még félve tartozkodtunk egy helyiségben. Illetve én is épp egy elvonulós állapotomban voltam mivel olyan leírhatatlanul rossz hangulatom volt, mintha előre megéreztem volna a nagymamám halálát vagy legalábbis hogy rossz hírt fogunk kapni. Szóval aznap egész délután csak sorozatoztam és délután amikor elmentem hajat mosni, akkor még hallottam a beszélgetést. Viszont amikor befejeztem a hajmosást és törölgettem a hajam, akkor csak egy furcsa zene szólt és olyan hangokat hallottam, mintha elkezdtek volna valamit pakolni. Később pedig amikor már a hajamat is megszárítottam, akkor közölte apám hogy a nagymamám meghalt. Először annyira lesokkolt a hír, hogy nem tudtam mit reagálni rá. Majd bementem anyuhoz, pár percig csak a telefonja képernyőjét bámultam amin épp a nagymamám házának plafonját láttam, majd amikor anyu is megszólalt, hogy elveszítette az anyját, akkor csak jó szorosan átöleltem. Ekkor kapcsoltam, hogy épp rendet tettek a nagymamám körül és elkezdték előkészíteni a holttestét a pár nappal későbbre betervezett temetésre. Az elkövetkező napok nagyon szomorúan és komoran teltek el. Mindenki a saját módján kezdte feldolgozni a veszteséget, miközben fél szemmel a másikra is figyelt. Szerencsére anyum a hírt látszólag sokkal jobban viselte mint hittem és nem is esett szét annyira mint ahogy a helyében én szétestem volna. Viszont apával így is adtunk neki egy kis teret, hogy magában feldolgozza az érzéseit és csak néha rákérdeztünk hogy épp hogy van, hogy ha akar akkor beszélhet róla. Nagymamám temetése végül március 22-én történt, amikor is hárman összegyültünk egy szobába és videóhíváson keresztül csatlakoztunk be az eseménybe. Az elejét magam elé meredve figyeltem, miközben fokozatosan gyűltek bennem az érzelmek és néha rápillantottam anyura is és ha valamit nem értettem akkor rá is kérdeztem hogy mi miért történik. Egy ponton viszont anyum egyik nővéréhez került a telefon, aki elég hangosan bőgött és olyanokat kiabált, hogy "Édesanyám, itt hagytál bennünket! Drága édesanyám!" és ekkor törött el mindenkiben a mécses és még apám is elkezdett sírni. Én abban a pillanatban egyszerre engedtem ki magamból az eddigi érzelmeimet és éreztem át a körülöttem lévők csontig hatoló fájdalmát és aztán akárhányszor újra megpillantottam a képernyőn azt a nagynénémet (akár a hívásban akár később a temetés napján készült képeken) szinte reflexszerűen sírni akartam. Aztán amikor véget ért a temetés, akkor még egy picit beszélgettünk miközben összeszedtük magunkat és aztán mindenki csinálta a maga dolgát. Az ezt követő napokban az anyum elgondolkozott arról, hogy elmenne Vietnámba a rokonokhoz, de apum végül lebeszélte róla, hogy még jelen volt a járvány és nemrég gyógyultunk ki a covidból és amúgy se tudna ott mit tenni. Szóval abban maradtunk, hogy majd valószínűleg jövő március-április környékén látogatjuk meg az ott élő rokonokat, amikor a nagymamám halálának első évfordulója lesz. 
Nem sokkal később amikor még fel se dolgoztam rendesen a nagymamám halálát, egy újabb halálhír ért minket. Március 30-án amikor hazajöttem a melóból, akkor egy sárga fekete keretes papírra lettem figyelmes a társasház hirdetőtábláján, melyen az állt, hogy a Deres néni "türelemmel viselt betegség után ez év márciusában elhunyt". Aki figyelemmel követte a korábbi bejegyzéseimet az tudhatja, hogy a Deres bácsi még 2020-ban halt meg és ők először bébiszitter majd nagyszülőkhöz hasonló szerepet töltöttek be az életemben. A bácsi halála óta már egy jó ideje egyfajta depressziós állapotban volt és már szinte el is engedte az életét. Gyanakodott arra, hogy mellrákja lehetett, mert érezte a csomót és fájdalmat a mellkasában, de nem vette rá magát, hogy elmenjen orvoshoz, mert neki már úgy is mindegy. Alig evett, mert nem volt étvágya (egész napra volt hogy csak zsemlét evett cukros tejjel vagy szőlőt tejföllel). Mikor meglátogattam, szinte egész nap csak az ágyban feküdt és gyakran beszélt arról, hogy ennyi idősen (1942-es volt) már fél lábbal a sírban volt, azt ecsetelte hogy majd nemsokára a férjével eltemetik és akárhányszor szóba került a bácsi, elsírta magát. Ez az egész pedig ahhoz vezetett, hogy egy nap ahogy a mosdóból visszasétált az ágyba, hirtelen összeesett. Szerencsére a lánya ott volt vele és volt annyi lélekjelenléte, hogy kihívta a mentőket. Ezt követően a mentők bevitték a kórházba és onnantól nem is hallottam róluk. Vagyis felhívhattam volna telefonon amikor hallottam, hogy az egyik szomszéd felhívta, de a korábbi események miatt halogattam a dolgot és végül túl későn vettem volna rá magam. 30-án amikor megláttam a papírt, akkor először nem akartam elhinni. Aztán ahogy egyre többször olvastam el a sorokat egyfajta pánikroham lett úrrá rajtam és fel alá kezdtem el sétálni és olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy "Nee, ő is meghalt? Basszus, ezt nem akarom elhinni". Majd ahogy észbe kaptam, hogy nem lenne jó nyilvánosan szétesni, akkor vettem egy mély levegőt és fapofával felsétáltam a lakásba. Ott viszont egy jó pár percig csak az ágyamon ülve és feküdve meredtem magam elé, aztán ahogy túljutottam a kezdeti sokkon, akkor megnyitottam a TaB-os lányokkal közös beszélgetős csoportot és megírtam nekik a szomorú hírt. Ők pedig tök aranyosak voltak és minden amit írtak utána segített, hogy a körülményekhez képest jobban érezzem magam és végül szüleimnek is elújságoltam a hírt, akik észre se vették a papírt. Ezt követően április 5-én munka után egy szentmisén vettem részt, amin a Deresékre emlékezett meg a társasház. Majd amikor megtudtam, hogy a vidéki temetés 7-én lesz, akkor meg is beszéltem a munkahelyi koordinátorommal, hogy aznap temetésre szeretnék menni és mivel rugalmas munkarendben dolgozok, ezért természetesen aznapra ki tudtam venni a "szabit". 7-én anyummal, az egyik szomszéddal és a társasház közös képviselőjével közösen elkocsikáztunk Sárbogárdra a Rákóczi Ferenc utcai temetőbe. Ott rövid ideig csak gyülekeztünk, miközben én beszélgettem a néni és bácsi lányával. Majd megjelent a pap és mondott pár sort az elhunytakról és először a bácsi, majd a néni hamvait helyezte örök nyugalomra. Mivel valami miatt Mamát és Papát külön a saját szüleik sírjába temették (pedig a néni életéből külön kérte hogy együtt temessék el őket), ezért először nem egy könnycseppet hullajtva a bácsitól búcsúztam el, majd a nénitől. Aztán a Mama sírjánál megállva beszélgettem még egy darabig a rokonokkal és végül véglegesen el is búcsúztam a Deres-Maráczi családtól. Bár egyikőjüktől sem tudtam még életükben elbúcsúzni, azzal hogy ott lehettem a temetésen, kaptam egyfajta lezárást és lélekben haza tudtam kísérni őket. Illetve tudtam, hogy a közös lányuk a néni nővéréhez költözött valahova vidékre, ezért már kevés esély lesz arra hogy újra összefutunk vagy hogy a későbbiekben is életem részesei legyenek, ezért így akkor tőlük is elbúcsúztam. 

Ezt követően mikor mindkettő halálhír okozta gyászt sikerült nagyjából feldolgoznom, akkor térhettem vissza fejben is mindennapjaimba. Tudtam, hogy nemsokára közeledik az egyetemi félév vége és lassan el elkezdhettem tanulni. Viszont még előtte április végén kijött a Skam France 10. évadának az első jelenete, ami egy olyan jelenetet ábrázolt, amiben a szemszögkarakter lány és a párja részegen mentek haza egy buliból. A lány teljesen ki volt, annyira rosszul érezte magát, hogy többször is mondta hogy el fogja hányni magát. Először a srác félig-meddig gondoskodónak tűnt, majd elkezdett szexuálisan közeledni a lányhoz és hát beletelt jópár percbe mire felfogta, hogy a lány akkor azt nagyon nem akarta és nem is kapott volna engedélyt a dologra. Addig viszont a srác már csinált a lánnyal dolgokat. Ez a jelenet pedig tudatosította bennem azt, hogy korábban én is átéltem már ehhez hasonlót, amikor a másik nem akarta felfogni azt a bizonyos "Nem"-et, bár nem ilyen buliból hazajövős kontextusban. Ebben a bejegyzásben nem akarok részletesen belemenni ebbe, mert erről inkább külön írnék (ha írni fogok róla), de a lényeg hogy egészen mostanáig ezen is kattogtam és ezt is rendbe tettem magamban. Megfogalmaztam magamban, hogy pontosan mi történt velem akkor, hogy most milyen hatása van rám és mostanra ezen is sikerült túltennem magam. 
Közben pedig ahogy folyamatosan melóztam, elkezdtem készülni a tanulmányaim befejezésére. Először megírtam a szakmai gyakorlatomhoz szükséges beadandót. Majd mikor tudtam, hogy június 14-re osztottak be záróvizsgára, akkor június 4. és 14. között megint kivettem egy "szabit" és csak a záróvizsgára való készüléssel foglalkoztam. Komolyan abból állt a napom, hogy felkeltem, tanultam, fürödtem, ettem, megint tanultam és aludtam. Sokszor már a hátam közepére sem kívántam a tanulást, de végül megérte. A vizsgám napján mikor odaértem a vizsgabizottság elé, akkor még izgultam és mindenféle dolgon kattogtam. Viszont amikor már a tételeket mondtam fel és megvédtem a szakdogám, akkor sikerült annyira feloldódnom, hogy teljesen természetes volt a velük való kommunikáció. Viszont így se bíztam magamban és egyik tételnél se tippeltem volna meg, hogy 3-asnál jobb lesz. Így amikor délután az eredményhirdetésen elhangozott az alábbi mondat, akkor rendesen meglepődtem és elöntött a boldogság: "Do Dieu Anh, menedzsment tétel jeles, gazdaságtan tétel jó és szakdolgozat védés jeles". Közben a szüleim is halálra izgulták magukat, szóval amikor elújságoltam a hírt nekik, az otthoniaknak és egy szaktársamnak is, akkor büszkék voltak rám és rögtön gratuláltak. Illetve instán is többben írtak az aznap kitett insta sztorimra. 

A záróvizsgám után miután bekerült az a Neptunba hogy diplomát szereztem, végleg lenyugodtak a kedélyek. Pár napig csak énidőztem és nem akartam semmivel se foglalkozni. Majd elkezdtem a mentális egészségemmel törődni és lezártam magamba a Skam France által felszínre hozott dolgokat. Utána pedig nem igazán történt semmi különös, csak ugyanúgy jártam dolgozni (és betanítottam egy új gyakornok társamat) és barátokkal is beszélgettem/találkoztam. 
Azt hogy most hogy érzem magam, nehezen tudnám körbeírni. Még mindig vannak olyan pillanatok, amikor nehezen tudom kordában tartani a bennem lévő érzelmeket és munkahelyemen is van hogy kevésbé tudok kapcsolódni a kollégáimhoz, de tudom hogy elindultam egy döcögős úton, ami végül ahhoz vezet majd hogy egy nap kigyógyuljak a negatív dolgokból és végül egy kiegyensúlyozott felnőtt nő legyek. Azt pedig hogy ez után mi fog történni, az majd az elkövetkezendő időszak bejegyzéseiből úgy is kiderül. 

(Forrás: A főkép alapját édesanyjám készítette és Sárbogárdon készült a Rákóczi Ferenc utcai temetőben)