Sziasztok!

 

Több mint egy évre eltűntem az aktív bloggerek közül. Teljesen elhanyagoltam a blogot és igazából az összes online felületemet, de talán már szükségem volt a Klaudi által említett digitális detoxra és a virtuális tér helyett inkább valóságban kerestem az utamat. Aki régebb óta követ, annak már nem idegen, hogy időszakosan hajlamos vagyok eltűnni, de rájöttem hogy ez nagyban összefüggőt azzal hogy az elmúlt időszakban nem egy mélyponton estem át és gyakorlatilag rendes életem se volt. Az elmúlt pár hónapban ráadásul nem egy változáson mentem keresztül, mely közben bár a blogra is gondoltam, nem ez szerepelt a prioritási listám legtetején. Most viszont egyre gyakrabban jutott eszembe ez a kis virtuális búvóhelyem, hogy végre kezdeni kellene vele valamit. Bár fura volt újra írni, nem is nagyon tudtam nagyon hogy kezdjek hozzá vagy honnan kezdjem el a mesélést, ez meg is történt.  

 

Ha kíváncsiak vagytok, hogy az elmúlt időszakban miféle dolgok foglalkoztattak, mik történtek velem és miféle gondolatok fogalmazódtak meg bennem, katt a bővebben gombra :)  

 

(poszt utólag szerkesztve: kivettem belőle egy nevet amit nem kellett volna leírnom 🥲)

 

Hol is tartottunk?

 

Legutoljára 2022. július 10-én jelentkeztem be itt, amit akárhogy is nézünk, azért elég régen volt. Akkor épp egy elég kemény, embert megpróbáltató, több éven át húzódó nehéz időszakon voltam túl. Az életem egy nagy katyvasz volt, amit a poszt közzététele után el is kezdtem helyretenni. A bejegyzés utolsó bekezdésében írtam is arról, hogy még nem tudtam leírni az akkori lelkiállapotom, de majd még írok. Nos ezt látható módon, nem tudtam kivitelezni, de nem azért mert egyáltalán nem próbálkoztam volna. Utána még tervezgettem posztokat, félkészre meg is írtam őket, de ezek írását azóta se voltam képes befejezni. Terveztem például 2022-es évösszegzőt, egy posztot arról hogy milyen filmeket/sorozatokat néztem az évben és még voltak egyéb ötleteim is, amik közül a hosszú halogatás miatt már nem mindegyik fogja meglátni a napvilágot. A 2022-es évösszegzőt ki is töröltem és lényegében ez és az eggyel korábbi poszt fel is váltja majd azt. A filmes-sorozatos is ment a kukába és így 2023 kellős közepén inkább a 2023-as lenne majd esedékes. Viszont piszkozatban is maradtak elkezdett bejegyzések, amik ha minden terv szerint halad, akkor majd idővel ki is fognak menni. 2022 év végén inkább instán voltam aktív. Vagyis kiraktam a legutóbbi itteni posztom, összeraktam a bakancslistám, vágtam egy videót, tartottam egy Q&A-t, aktívkodtam más bloggereknél, részt vettem a TaB csajokkal közös karácsonyi nyereményjáték szervezésében, kitöltöttem egy TAG-et, megígértem hogy majd évösszegző formájában írni fogok a 2022-es évemről és aztán nagyjából fel is szívódtam. Azóta pedig leginkább csak a privát felületeimen adtam életjelet, szóval itt az ideje hogy itt is meséljek az elmúlt hónapjaimról. 

 

2022 eseményei

 

A záróvizsgámat követően 2022 nyara igazából eseménytelenül telt. Az akkor úgy alakult, hogy nem mentem el sehova se nyaralni, hanem végig bejártam az akkor még gyakornoki munkahelyemre dolgozni, miközben privátban pár emberrel beszélgettem, ide is tervezgettem posztokat és a feliratozós hobbimmal is próbáltam kitalálni, hogy mi legyen.

Akkor mentálisan nem nagyon tudtam még regenerálódni, amit nem segített az sem, hogy a melóhelyen se tudtam nagyon beilleszkedni a kollágáim közé és teljesen kívülállónak éreztem magam, aki csak úgy létezik mellettük. Persze voltak olyanok, akikkel időszakosan tudtam ilyen-olyan dolgokról beszélgetni és néha éreztem, hogy egy kolléganőm eléggé mentorkodik felettem, de sose lett teljesen kötetlen a viszony és ha többen voltunk benn az irodában, akkor teljesen olyan érzésem volt, hogy vagyok én és vannak ők, akik jól érzik magukat nélkülem is. Például amikor a közvetlenebb kollágáim mentek ebédelni, akkor főleg a vége felé egyre kevesebbszer fordult elő, hogy hívtak engem is, hogy ha van kedvem, akkor csatlakozzak, pedig a többi gyakornoknak egyből jeleztek valamilyen formában és tudták hogy menjenek ebédszünetre. Ez csak egy eset volt a sok közül és igazából nem akarok ezen problémázni, mert utólag nem érdekel különösebben. A lényeg, hogy akkor még eléggé szorongtam a munkahelyemen is, otthon is kattogtam a legutóbbi posztomban leírtakon, szóval a közérzetem se volt úgy különösebben a legjobb.

Viszont az akkori munkahelyem munka tekintetében azért jó volt, záróvizsgám előtt a főnököm belengette, hogy esetleg rendes főállásba is felvenne, de még egyeztet a felettesével, hogy van-e erre igény, így próbáltam ott jól teljesíteni és bebizonyítani hogy jó munkaerő vagyok és tudok a kollégáimmal együttműködni, ha arról van szó. Pontosan ezért nem hagytam ott őket rögtön mikor végeztem az egyetemen és kerestem másik munkahelyet, ahol egyből főállásban alkalmaznak, mert reménykedtem ebben a lehetőségben, pedig talán az lett volna a legjobb.

Végül olyan augusztus vége és szeptember eleje környékén az akkori főnököm közölte is velem, hogy mégsem tud rendes állandó jelleggel átvenni engem és mondta hogy mivel október végéig érvényes a diákigazolvány matricám, addig maradhatok. Utána viszont keressek más munkát, akár a cégen belül más területen, akár máshol. Mikor rákérdeztem, hogy miért, akkor azt mondta, hogy látja, hogy elég jól és precízen végzem a munkám és ezt egy másik kolléganővel együtt értékelték bennem, de mint vezető azt is figyelembe kell vennie, hogy a beosztottai problémamentesen együtt tudjanak működni egymással és mivel visszahallott dolgokat kollégáktól, ezért ebből a szempontból nem gondolta, hogy nekem náluk lenne a helyem, de ha kell, akkor ír ajánlólevelet ha szükségem van rá. Fogalmam sem volt, hogy konkrétan mi okozta ezt az elhidegült viszonyt köztem és a kollágáim között.Elején mikor odakerültem, akkor valóban furán viselkedtem, nem tudtam mikor illik köszönni és féltem, hogy a köszönésemmel megzavarom a munkát mert később érkeztem meg mint a rendes kollégák és a mindennapos munkát koordináló kollégától kellett visszahallanom, hogy a többi kolléga azon problémázott, hogy miért nem köszönök, pedig azt az arcomba is mondhatták volna. Aztán többször előfordult, hogy a szorongásom miatt kínosan viselkedtem és esetleg hülye dolgokat mondtam és talán emiatt ők is kínosan érezték magukat. Viszont így utólag mindez már teljesen mindegy, a lényeg hogy azóta már nem dolgozok ott és tanultam a hibáimból, fejlődtem azóta. Miután ezt megbeszéltük, el is kezdtem új munka után nézelődni és szeptember 16-án mentem is egy interjúra, aminek az lett az eredménye, hogy október 10. környékén hívtak is, hogy felvennének oda ha nekem még aktuális, amit persze elfogadtam és október 17. óta ott dolgozom. 

 

Közben olyan augusztus környékén megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy alig vannak barátaim, akikkel személyesen is tudnék a mindennapi dolgaimról beszélgetni és hogy igazából nincs is életem és a napjaim is abból állnak, hogy megyek melóba és amikor hazajövök, akkor vagy nem csinálok úgy semmit vagy csak sorozatok, vagy pedig a szabadidőm nagy részét a blogomon vagy a feliratozáson b*szom el (már bocsánat a megfogalmazásért), pedig ez utóbbiakat akkor már nem élveztem annyira és azt is azért csináltam, mert nem tudtam mást csinálni.

Így egy a neten látott tipp alapján felregisztráltam a Bumble nevű appra, ahol először csak barátokat akartam keresni a bff részben és erre hirtelen ötlettől vezérve meg is vettem az életre szóló prémiumot. Eleinte nem nagyon húztam embereket jobbra, mert amikor arra gondoltam, hogy be kell vetnem azt a tipikus ismerkedős bájcsevejt, akkor elkezdtem szorongani. Majd amikor el is indult valakivel a beszélgetés, akkor az legtöbbször pár napon belül ki is halt, mert vagy nem írt már vissza a másik vagy rájöttünk, hogy nem tudunk miről beszélgetni, mert annyira különböző dolgok érdekelnek. Barátok terén csak egy Evi és egy Anna nevű lányt tudnék kiemelni, akikkel eljutottunk odáig, hogy facebookon is bejelöltük egymást. Evivel a személyes találkozóig is eljutottunk és egy pár közös programra is elmentünk, viszont Annával (aki instán és tiktokon BadWitchFashion néven van fent és most nyitott egy telefontokos üzletet) a facebookos ismeretség óta nem beszéltünk, mert egy nap már nem írt vissza az üzenetemre és azóta én se jutottam el odáig, hogy újra írjak neki.

 

Mikor kezdtem kissé jobban érezni magam, akkor időszakosan elérhetővé tettem magam a date részben is és sokáig csak azt néztem, hogy kik húznak jobbra és egyből balra húztam azokat akik egyáltalán nem jönnének be.

Egy nap a rengeteg srác között megpillanatottam egy srácot, aki külsőre is egész szimpatikus volt és az általa leírt dolgok alapján is úgy éreztem, hogy adnék neki egy esélyt. Nem tudom, hogy pontosan mi volt az ami annyira mély nyomot hagyott bennem, de biztos rásegíthetett az, hogy azzal promózta magát, hogy ránézésre majdnem mindig meg tudja állapítani egy ázsiai emberről, hogy milyen országból származik és a beszélt nyelvei között ott volt a vietnámi is, ez pedig furdalta a kíváncsiságom, hogy vajon mi motiválta arra, hogy megismerkedjen a vietnámi nyelvvel.

Nem rögtön akkor írtam rá amikor megpillantottam, mert túlagyaltam dolgokat, izgultam és szorongtam megint ezen is és nem tudtam milyen üzenettel indítsam el a beszélgetést, mert ott ő nem tudott nekem írni, tekintve hogy ott olyan rendszer van, hogy a lány kezdeményezheti csak a beszélgetést egy fiú-lány felállásban. Végül csak sikerült elhúznom jobbra és írnom neki, melyben feltettem a kérdésem és onnantól számolva 24 órája volt válaszolni. Ebben a 24 órában csak vártam válaszát, de nem jött és le is telt a 24 óra. Pár percig csak néztem és szerencsémre volt prémiumom amivel ott volt a lehetőségem, hogy megújítsam a matchet. Úgy voltam vele, hogy biztos elfoglalt volt és van ő annyira szimpatikus, hogy adjak neki egy újabb esélyt, mert valahogy éreztem, hogy kár lenne őt elengedni. Másnap délután mikor mindketten még melóztunk, akkor írt vissza és megbeszéltük, hogy este beszéljünk. Aznap este viszont viszonylag későn tudtunk elkezdeni beszélgetni, de mikor ez megtörtént, annyira gördülékeny volt köztünk a beszélgetés, mintha ezer éve ismertük volna egymást és hajnali 1 környékén (ami érzésre hajnali 3 is lehetett volna) csak azért hagytuk félbe az egymásnak való írogatást, mert másnap mindketten dolgoztunk és azért nem akartunk nagyon mosott szarok lenni. Ezt követően elég rövid időn belül összejött a személyes találkozó is, mely bár egy kicsit csendesen és szégyellősen indult (inkább ilyen “szokjuk még egymást” jelleggel), lassan beindult a beszélgetés is, mely során megint egy hullámhosszra kerültünk. Az első randink pedig olyan jól sikerült, hogy már aznap bemutatott két barátjának és a srácokkal együtt folytattuk az estét. Ezek után pedig nem meglepő, hogy lett ebből egy második randi is, mely során hivatalosan is elhangzott, hogy együtt vagyunk. Aztán egy harmadik, majd egy negyedik és lassan már egy éve annak, hogy mindez elkezdődött (utólagos megjegyzés: közben 1 év után sajnos szakítottunk 🥲 - 2023.11.08.)

 

Miután a szerelem rám talált és próbára tett, a következő nagy esemény (a munkahely váltáson kívül) a diplomaosztóm napja volt. Erre most nem szeretnék részletesen belemenni, mert majd részletesebben egy másik jövőbeli posztomban fogok írni, de 2022. november 5-én történt az a jeles nap, amikor a családommal együtt befáradtam a BME főépületének aulájába és végre átvettem a diplomám és hivatalosan is közgazdász lettem gazdálkodási és menedzsment alapkézési szakon. Hogy mindezt hogy éltem át és mit gondoltam abban a pillanatban, majd a "Gimnazistából alapszakos diplomás" c. tervezett posztomban fogom elmesélni. 

 

A diplomaosztómat követően nem igazán történt semmi, talán az volt az az időszak az életemben, amikor azt éreztem, hogy írhatnék ide, de annyira unalmasnak és szánalmasnak éreztem az életemet és a mindennapjaimat, hogy nem láttam értelmét annak hogy személyesebb posztokat írjak és a már eltervezett félkész posztjaimmal se volt kedvem valamiért haladni.

Talán az egyetlen izgalmas esemény, amit ki tudnék emelni, hogy decemberben a munkahelyem a régi épületéből átköltözött a jelenlegibe és mentek a szerencsétlenkedések. Ez alatt pedig azt értem, hogy ha jól emlékszem, akkor egy keddi nap késő délután még bent maradtam a vezetőmmel, hogy gondoskodjunk, hogy a csoportunkban minden be lett-e dobozolva, mert másnap vitték volna el őket. Aztán alig érek haza, amikor érzem, hogy rezeg a telefonom (melóban mindig csak rezgésre állítom és utána van hogy elfelejtem visszaállítani hogy csörögjön is). Felveszem és valami olyat mondott a felettesem, hogy: "Szia Anna! Azért hívlak, mert most szóltak, hogy mégsem költözünk. Nem viccelek. Terveztél valamit vagy holnap mégis be tudsz menni?". Nos ez azért volt kellemetlen, mert a költözős napra kivettem volna egy szabit, mert aznap akkor nem tudtam volna home office-ban lenni és az volt a mondás hogy aki nem tud otthonról dolgozni, az vegyen ki egy szabadságot. Viszont szerencsére még nem terveztem olyan dolgot, ami halaszthatatlan lett volna, így szerdán mégis bementem. Szerdán a csoportomból nagyjából csak én és a gyakornokunk volt bent az irodában (mondjuk két külön szobában), mert kb. mindenki szabadságon vagy HO-ban volt aznap. Végigtoltam a napot úgy, hogy csak a fontosabb cuccaimat szedtem ki a dobozomból és azon idegeskedtem, hogy időszakosan laggolt a számítógépem és megszakadt a hálózat. Csütörtökön viszont már nagyjából mindenki bejött és mintha mi sem történt volna, folytattuk a munkát a normál kerékvágásban abban a tudatban hogy biztos eltolják 1-2 héttel a költözést. Hát nem tévedhettünk volna nagyobbat, mert aznap délután nagyjából 2 óra környékén összehívták az egész területet (legalábbis azokat, akik abban az épületben dolgoztak), hogy még aznap délután költözünk és pénteken már az új épületben kezdünk, ami azt jelentette, hogy nagyjából 3-4 óra között elmehettünk haza. Így ezt követően mindenki befejezte azt a feladatát, amiben még benne volt, aztán újra összedobozolt és költözésre készen összerendezte a cuccait, esetleg újra felcímkézett mindent és másnap végre eljutottunk oda, hogy végre beköltözhettünk az új épületünkbe. Azóta nem meglepő módon voltak épületen belüli költözések is, mely során először emeletet, majd helyet is cseréltünk (nálunk mindenkinek van fix asztala), előbbit azóta sem értem miért kellett. Meg nekem hetekig nem készült el az új épületbe a belépőkártyám, mert valahol elvesztek az adataim a kártyarendelésnél, de ez már csak hab volt a tortán.

 

A december és az év záró eseménye pedig az volt, hogy miközben én szokás szerint fennmaradtam és szerintem sorozatoztam, az urammal pár óránként beszélgettünk az év utolsó éjszakáján, miközben ő amúgy elment bulizni (akkor még mélypont vége volt és amúgy se akartam volna akkor elutazni a buli helyére, ezért nem tartottam vele) és a vége felé már fogalmazzunk úgy, hogy eléggé jót érzett. 

 

2023 eseményei

 

2023-at egy új szabadidős tevékenységgel nyitottam. Még december vége felé a fent említett Evi barátnőm felvetette, hogy van-e kedvem vele kipróbálni a hastáncot, mire én úgy voltam hogy miért ne, így be is iratkoztunk egy kétszer 4 hetes kezdő hastánc tanfolyamra a Dina Jamilah-féle stúdiónál, ami január 6-án kezdődött. Nekem személy szerint tetszett és élveztem is az órákat, még ha bizonyos mozdulatok nehezebben is mentek és volt olyan is hogy annyira nem volt kedvem hozzá. Előfordult olyan, hogy egy-egy alkalom után felszabadultabban mentem haza. Volt olyan is hogy az órákon vezettem le az héten felgyűlt feszültséget és stresszt és nagyon éltem a ritmusosabb részeket és a dobszólós koreókat és nem utolsó sorban nagyon jól estek a lelkemnek a heti találkozgatásaink Evivel is.

Ezt követően én be is iratkoztam a középhaladó szintre és kezdésnek vettem egy 4 alkalomra szóló csomagot, amire Evi sajnos nem tudott követni, mert ő polefitnesszre is jár már régebb óta és anyagilag és időügyileg szerintem nem fért már bele neki, de azóta kevesebbet is beszélünk. Ekkor olyan március környéke fele viszont azt kezdtem érezni, hogy az alkalmak végén gyakran rossz értelemben kifáradva és kifulladva távoztam, már annyira nem esett jól. Minden héten más emberek jöttek az órákra és így az állandó összeszokott közösség érzet is eltűnt. Továbbá rájöttem, hogy az egyéb programjaim mellett, annyira ezt mégsem tudom bepasszírozni a mindennapjaimba, ha pl. emberekkel is akarok találkozgatni vagy el akarok utazni. Így a 4. alkalom után már nem jártam többet, bár még fenntartottam a jogviszonyom, így bármikor vissza tudnék térni, ha valaha úgy döntenék és újra vennék alkalmakat. 

 

Közben egyéb programokra is eljárogattam, ami miatt kevesebbet voltam otthon és ezért online. Ezek többnyire baráti találkozgatások, bulik, utazások (Felsőtárkány, Bogács, Eger), közös szülinapozások voltak vagy random randik, szóval nem sorolnék fel mindent, de így is van néhány esemény amit kiemelnék.

Bár ennek is lesz egy külön posztja és instán már megemlítettem, de február 15-én a párommal közösen megnéztük Az almafa virága magyar-vietnámi koprodukciós filmet. Eredetileg Valentin-napi programnak terveztük volna, de az aznapi vetítésre elfogytak a szimpatikus jegyek, így hosszas mérlegelés után úgy döntüttünk, hogy a vietnámi feliratos változatot fogjuk megnézni. Bár ezt a változatot itt élő vietnámiaknak találták ki, kedves párom már valamennyire tudja nyelvet és nagyjából meg is érti, ha beszélnek hozzá, szóval benne volt ebben is, legalább addig is gyakorolja nyelvet. Miután vége lett a filmnek, kifaggattam, hogy neki mennyire tetszett és szerinte kifejezetten jó volt, jobb volt mint mire számított. Viszont hogy pontosan mit hogy éltünk meg, arról majd a külön posztban sztorizgatok.

Ezt követően március 21-én a jelenlegi munkahelyem (vagy akkor még a jogelődjében voltam) faültetési akciót szervezett. Az elképzelés az volt, hogy még korábban vettek egy telket Dúzson és mivel az céljuk hogy egyszer abból erdőt varázsoljanak, a HR-rel is összedolgozva minden új belépő kolléga után elültetnek önkéntes akciók keretén belül 5 facsemetét. Mivel én még új belépőnek számítottam, nekem külön is küldtek egy meghívót, amivel én úgy voltam hogy miért ne menjek, így a vezetőmmel egyeztetve (mert munkaidőn belüli fizetett tevékenység volt) jelentkeztem is a programra. Aznap két turnus is ment fát ültetni és engem a másodikba osztottak be. Reggel egy előre kitűzött központi épület előtt gyűlt össze a társaság, majd busszal levittek mindket Dúzsra. Félúton megálltunk pihenni, kiosztottak mindenkinek egy csomagot, melyben két szendvics, egy másfél literes víz és egy fél literes üdítő volt. Miközben mindenki elfogyasztott annyit a csomagjából, amennyi jól esett neki, így összeverődtünk kisebb társaságokba beszélgetni. Már a buszon be tudtam kapcsolódni a körülöttem ülő kollégák beszélgetésébe és ezt követően a program során félig-meddig oda tudtam verődni melléjük, tekintve hogy a saját közvetlen kollégáimból egy se volt ott (nem azért mert nem szerettek volna, csak felsővezetői kérésre az volt megbeszélve hogy minden kisebb csoportból lehetőleg csak 1-2 ember mehet). Nagyjából délre érkeztünk meg a faültetés helyszínére, ahol először beregisztráltuk magunkat, kapott mindenki egy széldzsekit amin már a jelenlegi logónk volt rajta (aznap vissza kelett adni és májusban visszakaptuk, mert a cég jelenlegi formájában csak májusban jött létre és addig nem lehetett használni az új logót sem), csináltak rólunk csoportképeket és drónfelvételeket, amiket később felhasználtak a jövőbeli marketing anyagokhoz. Ezt követően a helyi erdészet tartott nekünk egy kiselőadást a biztonságos eszközhasználatról és hogy a facsemetéket hogy kell elültetni, majd párokba vagy kisebb csoportokba rendeződve nagyjából 3 órán keresztül ültettük a facsemetéket. Az egész esemény után megköszönték a munkánkat, azt hogy eljöttünk és közölték velünk, hogy hozzávetőlegesen 10000(!) facsemetét sikerült elültetnünk aznap. Ezt követően közösen elment a második turnus vacsorázni, ahol egyébként nagyon gyér volt a kajafelhozatal és nem is szerettem amit adtak, szóval kb. kenyérrel laktam jól. Viszont a korábban is említett kollégákhoz egy asztalhoz ültem és kicsit elbeszélgettünk a munkán belüli és azon kívüli dolgokról is. Majd mikor mindenki megette, akkor visszaindultunk Budapestre, ahonnan mindenki ment a dolgára.

Április 30. a következő jeles nap, amikor is sikerült személyesen is találkoznom három bloggertársammal, névszerint: Ninaa-val, Amyvel és a már nem aktívan blogoló, íróként tevékenykedő Rigó Esztivel. Ez az egész egyébként egy egész spontán módon kialakult találkozó volt, amit egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem rá. Az egész dolog azért merült fel, mert Ninaa az akkori tavaszi MondoCon miatt feljött Pestre a párjával és a TaB chatcsoportban is felmerült, hogy össze kéne hozni valami bloggertalálkozót Pesten. A többieknek ez sajnos nem volt annyira jó időpont ehhez, szóval a már Budapesten élő/tartozkodó csajokkal jött össze ez a mini bloggertalálkozó. Sajnos úgy alakult, hogy nem volt sok időnk, nagyjából csak arra futotta, hogy egy közös kajálás mellett elbeszélgessünk és Ninaa-ékat már elkísértük a vonathoz. Ezt követően Amyvel és Esztivel még sétálgattunk egy kicsit, de utána már jött a búcsú pillanata. 

 

 

Összegző gondolatok

 

Ezennel el is érkeztünk a bejegyzés végéhez, amikor is feltehetjük a kérdést, hogy az elmeséltek mind szépek és jók, de akkor összességében mi volt velem és az írással és most mégis mi lesz? 

 

A poszt elején is kitértem rá, de szerintem korábban a több negatív esemény és a lelki megpróbáltatások mentálisan lefárasztottak, ami miatt annyira kiégtem, hogy nem voltam képes írni és szavakba önteni az esetlegesen közben felmerülő gondolataimat. Lettek volna ötleteim, el is kezdtem a posztjaimat írni, de mentálisan annyira nem voltam ott fejben, hogy akárhányszor leültem volna valamit alkotni, egyszerűen nem jöttek a szavak. Leírtam valamit és vagy ott megakadtam, hogy utáni mit írjak vagy kitöröltem, hogy ez nem lesz jó. Esetleg leültem írni, írtam egy fél bekezdést és valami nagyon random dolog jobban lekötött és inkább foglalkoztam azzal. Aztán főleg mikor elkezdtem jobban kapcsolódni az emberekhez, akkor volt egy hosszabb időszakom, amikor azt éreztem, hogy már nincs szükségem a blogolásra.

 

2019-ben, amikor létrehoztam a blogomat, akkor egy magányos kislány voltam, aki sehol sem találta a helyét és terápiás céllal létrehozott egy blogot, hogy oda meneküljön el a szürke hétköznapok elől, azzal illeszkedjen be legalább a blogos közösségbe, ott öntse ki a szívét és ossza meg a legmélyebb gondolatait, ezért is kapta azt a jelzőt, hogy "a menedék". Hosszú éveken keresztül inkább az online térben éltem, miközben a valós világba ha valaki jobban ismert volna, akkor simán mondta volna, hogy nekem nem volt életem, hogy ennyire ott töltöm a mindennapjaimat. Igazuk is lett volna, mert a szabadidőmben alig jártam el baráti találkozgatásokra, bulikra, hanem mindig amikor hazaértem az egyetemről, majd később a munkából, akkor mindig sorozatozás, blogolás, feliratozás és közösségi média pörgetés volt a program.

Az elmúlt időszakban viszont ha volt valami, ami nyomta a lelkemet vagy bökte a csőrömet, akkor inkább privát beszélgetés formájába oszottam meg az épp aktuális beszélgetőtársaimmal: a párommal, a TaB csajokkal, a társasággal akikkel azt hiszem már 2021 óta egy közös csoportonban beszélgetünk messengeren és egyéb barátokkal, ismerősökkel akikkel azóta megismertem vagy újra elkezdtünk beszélgetni. Így mivel nekik már kiadtam magamból a feszültségeket és az engem érő ingereket, ők lettek közben a menedékeim, ezért már nem volt igényem arra, hogy a blogba meneküljek. Az ilyen lelkizős posztok így feleslegessé váltak és a többihez meg annyira nem volt motivációm és fennállt a korábban leírt probléma.  Amikor pedig már elmúlt a probléma, hogy nem tudnék írni, akkor meg már a szociális életem indult be annyira, hogy alig voltam otthon annyit, hogy tudjak írni. Mindig csak be volt tervezve, hogy írok, de egyszerűen vagy emberekkel voltam a szabadidőmben és akkor csak nem állok neki írni vagy már túl fáradt voltam az íráshoz. Pénteken pont úgy jártam, hogy befejeztem volna ezt a bejegyzést, de este 11 volt mire érdemben neki tudtam volna ülni, de akkor már inkább beköltöztem az ágyba és telón akartam elvégezni az utolsó csiszolásokat, amikor sikerült a mobilommal a kezemben bealudnom. 

 

Ennek tudatában felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi értelme van a blogomnak, ha nincs mindig motivációm írni vagy sokszor nem fér bele a mindennapjaimba, el is gondolkoztam ezen, hogy mégis hogy és milyen formában akarom folytatni a blogom, ha egyáltalán szeretném. Többször is elgondolkodtam azon hogy képes lennék-e ezeknek tudatában bezárni az oldalam, de hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy semmiképp se fogom bezárni ezt az eredeti kis menedékem, még akkor sem ha épp nem tudok tartalmat gyártani. Úgy gondoltam, hogy lehet hogy minimálisan más hangvételűek lesznek a posztjaim, hiszen kissé változtam, de továbbra is vannak olyan dolgok, amit meg szeretnék osztani a világgal. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kis pillanatnyi alkotói válság elhallgattasson, hiszen még annyi mondanivalóm van, amit az utókorral is meg szeretnék osztani. 

 

Még nem tudom, hogy a jövőben milyen gyakorisággal tudok majd ide írni (remélem nem évente 😅), de már tervben van pár téma és posztötlet, amit mindenképpen ki szeretnék majd vesézni, szóval majd tartsatok velem. Köszönöm mindenkinek, aki az inaktív időszakomban is benézett és várta hogy újra posztoljak, majd legközelebb is várlak titeket vissza. 💙

1

1