Becenév, titulus:

Szívem, ha megpróbálod, tudok kapásból száz féle módot a megölésedre...

Születési hely, dátum:

Idris, Alicante, 1993. május. 18.

Faj:

sötét árnyvadász

Lojalitás:

Sebastian

Átváltozás:

Sebastian Morgenstern változtatott át a Pokol kelyhével 2013-ban. Azóta őt szolgálom 0-24-ben, szó szerint.

Főfegyver:

A legtöbb fegyverhez értek és ha nincs más, akkor tudom is használni őket, de legtöbbször tőröket, kardokat és botokat használok, ahogy a kedvem tartja. Bár a fegyverhasználatom miatt közelharcban talán valamivel jobb vagyok, mint távharcban.  

Család:

Már nem érdekesek, mert már halottak és én is az lennék nekik. Én öltem meg őket. De ha jól emlékszem és ha ennyire érdekel, mind a két szülőm egy átlagos árnyvadász családból származott és mind a ketten a Kör tagjai voltak. Ezen kívül talán egy Delaney nevű nővérem is mintha lett volna, akiről fogalmam sincs hogy él-e vagy sem. De őszintén szólva nagyon nem is érdekel már.

Play by:

Caity Lotz

 Alicante, 1997

Egy egyszerű átlagos napnak indult az a nap is, de én négy éves naiv kislányként mit sem sejthettem. Kellett volna? Egy mondi még csak a kis játék babájával játszott volna a rózsaszín kis tütükéjében. Én akkor arra ébredtem, hogy a szüleim már megint veszekedtek. Akkoriban elég gyakori volt ez, de egyrészt eleinte én is figyelmen kívül hagytam, meg ők is próbálták észrevétlenül csinálni. Már amennyire egy veszekedést lehet. Ekkor viszont már kezdett zavarni, hogy hallom a hangjukat, miközben aludni szerettem volna még egy kicsit, hogy odamentem az ajtóhoz és elkezdtem hallgatózni. Már így meg tudtam mondani, hogy az ajtótól viszonylag távol állhattak, de hallottam az ingerültséget és az aggódást a hangjukban. 
- Minél előbb menekülnünk kellett volna a többiekkel - szólalt meg anyám valószínűleg a könnyeivel küszködve. 
- Seraphine, csak a gyávák menekülnek. Mi nem menekülünk! - vágta rá az apám határozott hangon, mintha meg is vetette volna az általa gyáváknak nevezett társait.  
- Akkor Valentine és Jocelynék is hol vannak? Azt akarod mondani, hogy a Kör vezetői... - emelte fel a hangját, mintha nem is hallotta volna a környezetét. Mintha inkább saját magának monologizált volna, mint apámnak érvelt - ...Lightwoodékat száműzték mi is tudhattuk volna. Időben kiléphettünk és elmenekülhettünk volna például a mondénok közé, amíg tudhattunk, de te maradni akartál. Mindig is annyira büszke voltál, ez okozta a vesztünket. A Nagy Cain Waverider... - végére egyre kevésbé beszélt értelmesen, és mintha apám is kezdett volna fütyülni rá, mert utána percekig csönd honolt az egész házban. Már azon voltam, hogy visszafekszek az ágyba, mert rosszul éreztem volna magam, ha leordítják a fejemet a hallgatózás miatt, amikor kint valami porcelán leesett volna és eltört. Összerezzentem, de nem azért, mert megijedtem, hanem sokkal inkább reflexszerű volt. Egy fél lépéssel hátrább is léptem, mivel hát az ajtó befelé nyílik és nem esett volna jól, ha az arcomba csapják az ajtót. Már hallottam a lépéseket, amikor lassan visszaosontam az ágyamba és úgy tettem, mintha csak most ébredtem volna a kilincs nyikorgó hangjára. Köztudott, hogy nagyon tudott irrítálni, ha valami nyikorog. Pár másodperccel később éreztem annak a személynek a közeledését és később anyám gyengéd érintését éreztem a vállamon. 
- Delia drágám, kelj fel! Muszáj indulnunk - rázta meg ugyanolyan gyengéden az imént említett testrészem, mire felé fordultam és fáradtan néztem rá. Biztos úgy nézhettem ki, mint aki azt se tudja, hogy hol van, nemhogy mi a téma. De aztán kapcsoltam és felelevenítettem magamban a korábbi beszélgetést kettejük között. 
- Mi? Miért? Nem akarom elhagyni Idrist! - szólaltam meg kicsit hisztizve, miközben kitakaróztam és felültem az ágyban. 
- Klavé elküldött minket, máshol van szükség ránk - mondat végén meg is jelent az arcán az a halvány mosoly, ami akkor szokott megjelenni, amikor olyan témáról beszél nekem, amiről azt gondolja, hogy még nem érthetem meg. Amilyen gyorsan jelent meg, olyan gyorsan tűnt is el ez a bizonyos mosoly. Pár másodperc elteltével el is kezdett sűrgetni, mintha valami üldözött volna minket - Na de most már öltözz fel és induljunk! Apád már türelmetlenül vár az ajtóban - egy ideig értetlenül néztem rá, de aztán a mondat végére már el is kezdtem átöltözni anyu segítségével. Mire végeztünk felkapott egy kistáskát és beledobálta a legfontosabb cuccaimat és a kezemet megfogva el is kezdett kirángatni. 
- Dellával mi lesz? Nem jön velünk? Nem várjuk meg? - bombáztam a talán számukra idegesítő kérdésekkel. 
- Alicante másik végében volt, vele félúton találkozunk - indult meg apám határozott léptekkel, de úgy mint aki majdnem fel fog robbanni az idegességtől.
- És hova megyünk? - kérdeztem ezt már kicsit félve. Abban a pillanatban kinéztem volna apámtól, hogy megtorpan, megfordulul és ott helyben felpofoz a kérdéseim miatt. 
- Los Angeles. "Az angyalok városa" - válaszolt apám gúnytól csöpögve. A portálunkig tartó út további felében egyikőnk sem szólalt meg. Beállt hát a kínos csönd.

Los Angeles, 2014 eleje

Már egy ideje Sebastian kis lóti-futija voltam, számomra már csak Ő létezett. A kötelékeim megszűntek létezni, az angyali rúnáim már lassan teljesen kifakultak. Szeráfpengéim használhatatlanná váltak, már rég át is tértem a mondi fegyverekhez. De helyette sokkal erősebb és gyorsabb lettem és ezt igen is élveztem. Főleg hogy már nem is mertek beszólogatni csak azért, mert a szüleim a Kör tagjai voltak, már egy olyan alakká váltam a legtöbbjük szemében, akitől félni kell. 
Az egyik nap amikor a Lázadók után nyomozva nyomra is bukkantam, akkor reflexből készülődtem is az indulásra. Ellenőriztem a fegyvereimet, hogy jó helyen vannak-e, majd az öltözékemet és a külsőmet igazítottam meg. Még ha nem is érez sok mindent az ember és gyakorlatilag egy katona, attól még nézhet ki szexin nemde? 
- Hahó! Valaki van itt? - kérdeztem sokkal inkább költői kérdésként amikor megérkeztem. Az egyik tőrömet elővéve végig húztam az épület falán, ezzel azt a jellegzetes csikorgó hangot adva, amikor az acélt végighúzod a nem homogén fémen. Pontosan tudtam, hogy az épület nem üres, szóval már ijesztően lassan haladtam végig a folyosókon - Tudom hogy gyávák vagytok, de előttem nem kell szégyenlősködni - tettem hozzá negédes hangon. Alig tettem meg pár lépést, meg is láttam azt a bizonyos házaspárt, furcsa módon az idősebbik lányuk nélkül - Nicsak kiket látnak a szemeim! A szemeim kápráznak vagy tényleg a híres Cain és Seraphine Waverider van előttem? Apu, anyu, hogy vagytok? Tudjátok mit, nem érdekel. Az viszont sokkal jobban szúrja az oldalam, hogy hol van Delaney?
- Azt sose tudod meg - vágta rá apu miközben feltápászkodott és előrántotta a szeráfpengéjét - Már nem vagy a lányom -folytatta, miközben megforgatta a fegyverét a kezében, hogy jobban rá tudjon markolni. 
- Durva! - mondtam tettetett sértődöttséggel.
Ezek után elraktam a kiszedett tőrömet és előszedtem mind a két kardomat. A bal lábammal léptem előre és úgy álltam be támadó állásba: a bal kezemben lévő kard volt elől derék és mellkas tájék között, míg jobb kezem volt hátul a fejem mögött tartva a másik kardot. Majd ahogy oldalazva megindultam apu felé, az elől lévőt kicsit leengedtem és hátulsót megforgattam a kezem között. Ahogy ő konkrétan nekem rohant a szeráfpengéjével, én már a lendületemet felhasználva hárítottam el jobbra a kardjaimmal. Aztán minden egyes támadását vagy hárítottam vagy kikerültem, közben néha visszatámadva, érkezhetett bárhonnan. Ez a cicaharchoz hasonlító párbaj végül addig fajult el, míg én sarokba nem szorítottam és a jobb oldali kardom nem érintette a kis nyakacskáját. Ekkor anyu kikerült a sokkos állapotból és ő is előszedte a szeráfpengéjét és a nyakamhoz érintette.
- Nem akarlak bántani, de ha megölöd esküszöm az Angyalra, hogy megöllek - próbált meg fenyegetni, de pontosan tudtam, hogy nem tudna bántani. Hiszen az átváltozásom előtt szinte apuci és anyuci hercegnője voltam. Halványan emlékeztem is, hogy mennyire leírhatatlanul szerettek és Sebastian elvett engem tőlük. Én lenéző és szánalommal teli tekintettel néztem rá, mire kétségbeesett lett - Bármit megteszünk, vigyél Sebastianhoz, változtasson át sötét árnyvadásszá, csak hagyd élve - végére már szinte könyörgött, mire elnevettem magam. 
- Awww, azt hiszed hogy kellenétek sötét árnyvadásznak - mondtam úgy, mintha valami cuki kiscicát láttam volna, majd hirtelen visszaváltottam normálisba és kicsit nyersbe - A Körben sem álltátok meg a helyeteket. Olyan szánalmasak, gyengék és gyávák vagytok - meg sem vártam, hogy egyáltalán felfogják a mondandóm, egyik kardommal elvágtam apu torkát, a másikkal kivertem anyám kezéből a szeráfpengét, majd azzal a lendülettel szúrtam szíven mindkettejüket. Egy ideig a szemükbe bámultam, ahogy elszáll belőlük az élet, majd lassan kihúztam a kardot, ami már véres volt. Fintorogva beletöröltem a kardom pengéit a szülők ruhájába és ott hagyva a testüket rohadni, el is hagytam a helyszínt. Az ember azt hinné, hogy érez valamit azután, hogy megölte a saját szüleit, de én nem éreztem semmit. Csak azt, hogy már megint eltöröltem a gyengéket a föld felszínéről.