Budapest, december 23. 19:12
Ahogy a legjobb barátnőim mellett álltam a Bazilika előtt az adventi vásáron és kortyolgattam a forralt boromat, minden egyes pillanatot kiélveztem. A hideg téli szellőt, amitől szinte lebegett a lapockáig érő, hullámos vörös hajam és majdnem lefagyott az orrom hegye. A gyönyörű karácsonyi fényeket a decemberi estében, ami az ünnepek közeledtével egyfajta meghitt hangulatot varázsol az utcáknak. Az emberek halk csevegését a vásáron, valahonnan a közelből áthallatszódó karácsonyi zenékkel keveredve. Viszont ami a legjobban hiányzott az elmúlt időszakban az a szeretteim és azon belül a legközelebbi barátaim társasága.
Ezek a képek és az egész helyzet hangulata eszembe juttatta, hogy 2020 márciusától az elmúlt időszakban mennyi mindent kellett nélkülöznöm. Nem volt könnyű, de végül mégis túléltem és most újra élvezhetem az élet habos oldalát. Sőt a több hónapnyi önkéntes karantén után hirtelen azt vettem észre, hogy ott a vásáron állva mennyire tudtam értékelni az élet olyan apró örömeit, mint egy egyszerű baráti kiruccanás.
– A Föld hívja Hannát! – vetette oda nekem Zoé félig-meddig nevetve, amikor észrevette, hogy kicsit elbambultam.
– Bocsi, nem figyeltem, miről volt szó? – kérdeztem vissza szinte reflexből ártatlanul pislogva, majd gyorsan hozzá is tettem – Mentségemre szóljon, hogy az egész korona alatt nem láttalak titeket és most olyan boldog vagyok. – A hangom közben egy olyan stílusba váltott át, hogy szinte érezni lehetett a tipikus Hanna-féle lélekig hatoló szeretet áradatot.
– Aww, milyen kis aranyos itt valaki. Mi is szeretünk – mosolygott rám Zoé, majd közelebb vonva magához, oldalról meg is ölelt.
– Igen el tudjuk képzelni, hogy milyen nehéz lehetett neked, de a lényeg, hogy most már itt vagy – tette hozzá Lívi amolyan megértő és nyugtató hangnemben, majd folytatta – Az volt a kérdés, hogy végül mi történt Áronnal?
Hogy mi történt Áronnal? Nos Áron akkor az exem volt, akivel a járvány alatt egy teljes érzelmi hullámvasutat életünk meg. Volt ott aztán szenvedés, sírás, egymás hiányolása, ami rendesen ellensúlyozta a boldog pillanatokat. Akkor még én sem tudtam pontosan, hogy mégis hogy a retekbe lehetett jellemezni a kapcsolatunkat. Csak én természetesen a két legjobb barátnőmnek szoktam kiönteni a lelkem, szóval ők szinte napról-napra figyelemmel tudták követni a Hanna-Áron drámát. Így hát akkor se tehettem máshogy, minthogy átbeszélek velük mindent, amit akkor tudtam.
– Fogalmam sincs – vágtam rá rögtön a kérdésre, aztán a gondolataim összeszedése után folytattam – Vagyis csak annyi, hogy a pár hete újra elkezdtünk csetelni és hívásozni, majd közben el is mentünk korcsolyázni a Városligetbe. Jót szórakoztunk, de aztán bár együtt mentünk haza, szinte folyamatosan ott lebegett a kínos csend és végül egy eléggé kínos ölelésfélével köszöntünk el egymástól. Mármint először nem nagyon tudtuk, hogy most mi legyen, de aztán megölelt és közben mintha adott is volna a homlokomra egy puszit – meséltem szélesen mosolyogva, ahogy visszagondoltam a kellemesnek mondható emlékre – Szóval...
– Ez de aranyos! – vágott közbe Zoé, de aztán amikor észrevette, hogy nem fejeztem be a mondandóm, kínosan a füle mögé tűrte a hátközépig érő szőke haját és a szép kék szemeivel jelezte, hogy folytassam.
– Szóval most tényleg halvány lila gőzöm sincs, hogy merre hány méter az Áron-fronton – vontam vállat szinte drámaian nagyot sóhajtva.
– Figyelj, gondolj arra hogy ez előbb vagy utóbb meg fog oldódni. Ideális esetben mindent meg tudtok majd rendesen beszélni és happy end lesz. Ha meg elbalfaszkodjátok és végül friendzone-oljátok egymást vagy valami, akkor el lehet felejteni – próbálta önteni belém a lelket a komolyabbik személyiséggel rendelkező barátnőm és a Bambi szemeibe belenézve ezek a mondatok tényleg nyugtatólag is hatottak.
– Igen, Lívinek igaza van. Egy ilyen jó csajért, mint te, biztos többen csorgatják a nyálukat – bólintott egyetértően Zoé – és most nem csak srácokra gondolok – tette hozzá a hozzám közelebbik szemével kacsintva.
– Köszi, ti vagytok a legjobbak. És Zoé, neked el is hiszem.
Tudtam, hogy Zoé biszex, szóval amióta coming outolt nekünk elég gyakran szokott ehhez hasonlókkal viccelődni. Én meg mivel tudtam, hogy ilyenekkel mindig viccelődik, ezért én is mindig lazán reagálom le ezeket. Mármint még ha kinézetre szépek is vagyunk a szemében, már többször tisztázva lett, hogy úgy azért nem jövünk be neki. Meg amúgy is van neki kiszemeltje, akivel már hónapok óta online flörtöl.
– De ennyi elég is legyen rólam. Viszont hogy mégis témánál maradjunk, mizu veled és Zsófival? – szegeztem Zoé felé a kérdést.
– Öhm, minden jó...? – kezdte bizonytalanul, mire csak kérdőn csak néztünk rá, hogy mégis mit ért ez alatt – Vagyis igazából nincs velünk semmi különös, minden fontos mérföldkövet úgy is tudtok. Azóta meg csak napról napra haladunk felfele a kapcsolatunk lépcsőjén – fejtette ki a gondolatait a vállát megvonva.
– Ja értem – mosolyogtam rá amolyan "örülök a boldogságodnak" módon – De elértétek azt a szintet, hogy nyíltan is felvállalnátok, hogy együtt vagytok?
– Hát én igazából leszarom, hogy ki tud a magánéletemről, szóval ha rajtam múlna, akkor persze. Mármint én sem kürtölném világgá, hogy "Zsófi a csajom" egy millió képzeletbeli szíves emoji társaságával, de egy bulin persze nem fosnék megcsókolni – közölte ezt, mintha ez egyértelmű tény lett volna, majd egy fokkal komolyabb hangnembe váltott – Zsófi viszont egy zárkózottabb csaj, szóval ez a dolog tőle függ. Ha úgy dönt, hogy eljön velem egy buliba és baráti találkozókra vagy nyilvánosan lekap, akkor természetesen nem ellenkezek, de nem akarok rá erőltetni semmit – magyarázta a szőke barátnőm a szokásos gesztikulálós stílusában, amit én csak lassan bólogatva fogadtam.
– Igen, ez logikus – reagálta le Lívi szinte érzelemmentesen. Tudtuk, hogy ilyenkor nagyon is örül a boldogságunknak, de Zoéval sose tudtuk eddig megfejteni, hogy mégis mi a kedves barátnőnk baja. Mindig volt gyanúnk, de sose mertük direkten felhozni és igazából úgy voltunk vele, hogy majd elmondja, ha készen áll – De elég is legyen a kapcsolatokból. Terveztek valamit Szilveszterre?
– Egyelőre még semmit... – szólaltam meg végül, miután gyorsan és diszkréten összenéztünk Zoéval, mert nos nem voltunk hülyék és tudtuk hogy Lívi azért akart témát váltani, mert kellemetlen volt neki a téma. Persze tudtuk, hogy ő szingli és sose voltak ilyen kapcsolatos sztorijai és ezért nem is tudott soha se rendesen hozzászólni ezekhez a témákhoz, de valahogy mégis éreztük, hogy lehet ennél mélyebb oka is a dolognak –, szóval ünnepelhetjük együtt. Még nem tudok részleteket, hogy majd hogy csináljuk, de Zoé, majd hozhatod Zsófit is, ha van kedve hozzá.
– Rendben, akkor ezt megbeszéltük – vigyorodott el a barna hajú barátnőm.
Nem sokkal később úgy döntöttünk, hogy elkezdünk sétálni, hogy ne álljunk már egyhelyben egész végig, ha már eljöttünk a vásárra. Így miközben már jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, végig néztük az összes standot. Aztán lassan a Szabadság tér felé is elindultunk és lassan el is szaladt velünk az idő. Egy idő után amikor már forralt borom is elfogyott és kezdett úgy érződni, hogy jobb ha rövidre zárjuk a találkozót, akkor előkaptam a telefonom és észrevettem az értesítéseim között, hogy az emlegetett szamár Áron írt Messengeren. Hirtelen halvány lila gőzöm se volt, hogy a srác mégis mit akarhatott, de szinte reflexből rányomtam az értesítésre.
Áron Vincze:
Szia...remélem nem zavarlak :D Hogy vagy? [20:30]
? [20:35]
Szóval szeretnék veled beszélni, tudunk valahol talizni? [20:38]
Az üzeneteit olvasva először nem tudtam, hogy mit reagáljak rá. Viszont mivel végül is nekem is kellett beszélnem vele egy pár dologról, ezért egy kis vacillálás után én is visszaírtam.
Nagy Hanna:
Szia, csak most látom az üzeneted [20:45]
Épp a lányokkal vagyok, de kb. 3/4 óra múlva sztem hazaérek [20:46]
Gyere át és nálam tudunk beszélni c: [20:46]
– Nem fogjátok elhinni, de Áron írt, hogy találkozzunk – közöltem rögtön a hírt a barátnőimmel, ahogy felpillantottam a mobilomból. Hangomból egyszerre érződött a tipikus randi előtti izgatottság és a "találkozni fogok az exemmel"-féle bizonytalanság. De a stílus, amiben közöltem a hírt arra is hasonlíthatott, mint amikor valaki pletykálkodik.
– Ugye azt írtad vissza, hogy találkozol vele? – kérdezte Zoé izgatottan, de mégis komoly arckifejezést vágva.
– Hát fogalmam sincs, hogy mit akar így estefelé, de persze.
– Vajon mit akarhat? – tette fel játékosan a költői kérdést, miközben fel-le vonogatta a szemöldökét, valami perverzre célozva – Mégis mire vársz? Menj, vár téged a barna hajú herceged – vágta rá rögtön, amikor látta, hogy nem indultam el és el is kezdett tologatni, hogy azonnal induljak el.
– Oké, oké, megyek. Csak előtte kaphatok egy ölelést? – kérdeztem, mire a lányok szinte azonnal megöleltek.
– Majd írd meg, hogy mi történt! – súgta a fülembe Zoé, majd el is elengedett.
Aztán ahogy rendesen elköszöntem tőlük el is indultam hazafelé. Pár lépés megtétele után még hallottam, hogy olyanokat kiabáltak utánam, hogy "Szorítunk!" és "Legyetek jók!", mire csak gyorsan visszafordultam és a kezeimmel egy szívet formálva jeleztem nekik, hogy mennyire szeretem őket. Aztán ahogy újra előre tekintettem, már nem is néztem hátra, nehogy végül ott maradjak és Áron végül egész este csak úgy álljon ott a kapuban, mint az a két szemű Mike Wazowski alak a mémekben.
Budapest, december 23. 21:21
Körülbelül 10 perc kellett volna még ahhoz, hogy megérkezzek a célomig, amikor elkezdtem érezni a hasamban a pillangókat. Annyira nem tudtam, hogy mire számítsak, hogy direkt lassabban is kezdtem sétálni, mert halogatni szerettem volna a találkozót. Hanna, nyugodj le! Csak Áronról van szó, aki már meztelenül is látott már egy csomószor. Ezekkel a mondatokat kántálva a fejemben, próbáltam összeszedni magam, ami félig-meddig működött. Aztán amikor már csak egy háztömb választott el a célomtól, akkor megint lelassítottam, hogy előhalásszam a kulcsaimat, hogy ne a srác előtt bénázzak. Mikor ezzel végeztem, akkor már újra normális, talán gyorsabb tempóba is váltottam és hamarosan meg is pillantottam Áront. Ő ahogy észrevett, halványan elmosolyodott és a tekintetével végigkövette, ahogy odaérek mellé. A valóságban tuti nem nézett ki úgy, de olyan érzés volt az a pár másodperc, mint amikor a romantikus filmekben a páros meglátja egymást és lassított felvételben és/vagy zenével kísérve drámaian egymás felé haladnak. Csak itt az a különbség, hogy az egész nem végződött egy drámai epic csókkal, hanem csak kínosan megálltunk egymás mellett. Ha ez tényleg film lett volna, akkor itt vágták volna el hirtelen a zenét vagy a lassított felvételt és azt a hangeffektet rakták volna be, amikor a szereplőnek valami csodálatosra számít és valami olyan történik, hogy a szereplők és/vagy a nézők egy elképedt "Mi?" kérdéssel reagálnának.
– Szia – köszönt végül, hogy a kínos hangulatot oldja.
– Hali – köszöntem én is vissza, mert nem igazán tudtam semmit sem mondani, majd az udvariasság miatt folytattam – Hogy vagy?
– Jól, minden fasza – válaszolt bólogatva, mire a helyzet kínosabb volt, mint előtte. Egyikőnk se tudott hova nézni, így mindenhova tekingettünk, csak egymás arcára nem – És te? – folytatta pár másodperc szünet után.
– Velem is minden rendben, köszi. Öhm... – itt ahogy összeszedtem a gondolataimat, beletúrtam a hajamba és egy tincset a fülem mögé is tűrtem – Akkor felmegyünk? – tettem fel a költői jellegű kérdést. Normális esetben nem kérdeztem volna meg, mert az eléggé egyértelmű volt, hogy nem dumáltunk volna egész este az utcán és egy ponton úgy is felmentünk volna a lakásba.
Már pár másodperccel az igenlő válasz után oda érintettem a kulcscsomón lévő kis proxyt a kaputelefonhoz, mire a kapu berregve ki is nyílt. A felfelé vezető út nagy része szótlanul telt, csak csendesen sétáltunk egymás mellett, miközben valószínűleg mind a ketten azon gondolkoztunk, hogy mégis mit mondjunk a másiknak.
– Anyu és nagyiék ilyenkor még ébren lehetnek és valószínűleg még tévéznek a nappaliban, szóval majd köszönjünk nekik és visszavonulhatunk – figyelmeztettem Áront a bent lévő helyzetről, miközben forgattam a kulcsokat a zárban.
Nos ez nem tudom, hogy mennyire furcsa, de anyum sose költözött ki a szüleitől. Anyu viszonylag későn született és már akkor otthon maradt, hogy mire nagyiék annyira idősek lesznek, gondoskodjon róluk. Így alakult úgy, hogy egy belvárosi lakásban az anyummal és nagyiékkal nőttem fel és a koronavírus járvány alatt ezért is éltem visszavonult életmódot, mert semmiképp sem lett volna vicces, ha hazahoztam volna a koronát.
Mivel anyuék látásból ismerték már Áront, ezért miután levettük a cipőinket és a kabátjainkat, a köszönés rész gyorsan lement. Vagyis a szokásos udvariassági kör lement és anyu tudatta is velünk, hogy milyen kaja van itthon, ha esetleg megéheznénk. Utána ők is hagyták, hogy elvonuljunk és mi is hagytuk őket nyugiba tévézni. Gyorsan be is tértünk Áronnal a konyhába és mind a ketten összedobtunk egy-egy szendvicset és összeszedtünk pár nasit, meg innivalót és el is vonultunk a szobámba. Közben amikor nagyiék azt hitték, hogy már nem halljuk őket, akkor elkezdtek rólunk sugdolózni, de már nem igazán volt kedvem foglalkozni vele. Biztos csak nagyfater szólta meg a dolgot, mert magából kiindulva azt hiszi, hogy minden 30 év alatti srác csak kalandot keres és/vagy nem gondolja komolyan a kapcsolatokat és Áronnak is biztos csak amiatt kellek.
A szobába érve én csak lazán leültem a földre, hátamat az ágyam oldalának vetve és a kezemben lévő cuccokat szimplán leraktam magam elé a földre. Áron is lepakolta a kezében lévő cuccokat, majd leült velem szembe. Amikor már mind a ketten rendesen elhelyezkedtünk és semmi sem volt az útban, akkor először csak egymásra néztünk és amilyen szerencsénk volt, egyszerre akartunk megszólalni.
– Mondjad – próbált úriember lenni és a "hölgyeké az elsőbbség" elvet követni, de még nem nagyon raktam össze, hogy mit akartam neki mondani, szóval inkább nem éltem a lehetőséggel.
– Kezd inkább te, úgy is te akartál beszélni – mondtam neki kínosan felnevetve, mire a beszélgetőtársam csak egy okét válaszolt és hangosan felsóhajtott. Míg ő is összeszedte a gondolatait, gyorsan körbenézett a szobámba, hogy ne zavarja meg a gondolatait az, hogy épp őt bámulom. Viszont amikor végzett, akkor mélyen a szemeimbe nézett és belekezdett a gondolatmenetébe.
– Nos, először személyesen is bocsánatot szeretnék kérni, amiért egy orbitálisan nagy seggfej voltam a korona alatt. Mélyen legbelül tudtam, hogy neked az egy kifejezetten nehéz helyzet volt, de valahogy akkor nem fogtam fel és a bezártság okozta stresszt és frusztráltságot a kapcsolatunkon vezettem le. Azt gondoltam... – itt megakadt és mintha elbizonytalanodott volna abban, hogy mégis hogy folytassa – Szóval azt gondoltam, hogy ha el kellett viselnem, hogy a családomon kívül mindenki mással óvatosnak kellett lennem, akkor legalább a saját csajommal tudjak rendesen együtt lenni. Na mindegy is, tudod, hogy mennyire extrovertált vagyok és hogy mennyire nem tudok megülni a seggemen, ha huzamosabb ideig nem látok senki velem egykorút, szóval remélem átjött amit mondani szerettem volna.
– Igen, érthető – tudattam vele, hogy visszagondolva már én is meg tudom érteni a helyzetetét – Bocsánat elfogadva. Velem is elszaladt a ló, de ezt te is tudod – tettem hozzá, mire ő csak némán biccentett.
A biccentést egy újabb csend követte. Áron még soha nem látott bizonytalansággal az ölében lévő kezeire tekintett le és a kezeivel babrált. Én pedig mivel nem értettem, hogy mégis mi volt a helyzet, ezért türelmesen fürkésztem végig az arcának minden vonását.
– Másodszor pedig nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de nekem személy szerint hiányoznak a 2020 előtti közösen megélt pillanatok. Ha még te is érzel ebben az egészben valamit, akkor esetleg újrakezdhetjük? Egy tisztább lappal, a jó emlékekre büszkén emlékezve, de a fájdalmas pillanatokat hátra hagyva, miután levontuk a tanulságokat... – ismertette lassan az ajánlatát, ellenállhatatlan kiskutya tekintetet vágva – Persze, ha inkább maradnál a barátságnál, akkor azt is megértem és totál rendben lenne. Meg tudom, hogy ezt a legutóbb is felhozhattam volna, de akkor még nem voltam ennyire biztos a dologban és még filózni akartam a dolgon.
Először erre nem tudtam semmit se mondani, csak ott mosolyogtam rá, mint a tejbetök. Pár percig csak így csendben ültünk egymás szemébe nézve, de kínosságnak már kevésbé volt nyoma, inkább váltott át egy meghitt és romantikus pillanattá. Úgy tekintettünk egymásra, mintha nagyon is meg akartuk volna csókolni egymást, de ezzel valamiért még várni szerettünk volna, mintha féltünk volna, hogy egy elsietett csók elronthatja a pillanat varázsát. Aztán egy ponton elkaptam a tekintetem és halkan elnevettem magam.
– Én is így érzek. Már a korcsolyázásnál fantasztikusan éreztem magam veled, de fogalmam sem volt, hogy mégis mi volt a helyzet. Talán jobb is, hogy párat ráaludtunk és átértékeltük magunkba az eseményeket. Szóval lassú léptekkel, de igen, újrakezdhetjük. Nekem is hiányoznak azok a pillanatok – néztem rá letörölhetetlenül széles mosollyal – Ennek örömére ülj át mellém! – paskoltam meg magam mellett a helyet, mire ő át is mászott. Mikor már Áron háta is az ágy szélét érte, akkor a vállára hajtottam a fejem és pár percig úgy ültünk szótlanul, egymás légzését hallgatva.
– És te mit akartál mondani? – kérdezte hirtelen, amint eszébe jutott, hogy korábban meg akartam szólalni.
– Igazából ugyanazt, mint te, tehát az előbb el is mondtam. Nem tudom még, hogy ebből mi lesz, de igen is kedvellek, szóval örömmel adok nekünk egy új esélyt – feleltem halkan, még mindig a vállára, vagyis inkább már a kulcscsontjára hajtva a fejem. Ezt Áron csak csendbe vette tudomásul és kicsit közelebb vont magához.
A nyugis pillanatok letelte után nekiláttunk kajálni, miközben mindenféle hülyeségről elbeszélgettünk. Körülbelül éjfél lehetett, amikor kezdtek lecsendesedni a kedélyek, a nasik maradéka félre lett téve az egyik félreeső sarokba és Áron hirtelen beállt a szobám ajtajához.
– Már eléggé későre jár, szerintem ideje lenne hazamennem – jelentette ki a kezeit a zsebeibe helyezve.
– Ne hülyéskedj, ilyenkor nehogy nekiállj hazamenni! Nyugodtan maradhatsz – ellenkeztem rögtön és én is feltápászkodtam a helyemről, mert nem igazán szeretek felfelé nézve beszélni másokkal.
– Tényleg? Mármint neked az tényleg jó? – kérdezett vissza meglepődve.
– Persze, itt aludhatsz, aztán ha akarsz, akkor reggel hazamehetsz.
– Rendben, de aludhatok a földön, ha úgy akarod – ajánlotta fel szokatlanul nagy úriember módjára, mire csak legyintettem egyet, hogy ha akar, akkor aludhatunk mind a ketten az ágyon.
– Amúgy is hideg van és nem tudnék külön párnát és takarót adni – tettem hozzá a testbeszédemhez – Tehát hogy melegen tartsuk egymást aludhatunk együtt – kacsintottam félig-meddig viccelődve.
Pár perc múlva én elmentem is mentem megtisztálkodni. A fürdőben töltött perceim alatt csak arra tudtam gondolni, hogy Áron ott volt a szobámba és hogy nemsokára az ágyamat is melegíteni fogja, aztán fogmosás után már pizsamába tértem vissza hozzá. Aztán ő is elment felfrissíteni magát, mire én bevágtam magam az ágyba és elkezdtem telefonozni. Általában reggel ébredés után és éjjel alvás előtt szoktam részletesebben nézegetni appokat, hogy ki mit hova írt és posztolt, szóval attól még hogy ott volt Áron, az nem tudta felborítani a rutinom. Amikor már mindent végigpörgettem, akkor megnyitottam a csajokkal közös csoportot és írtam nekik egy rövid üzenetet.
Nagy Hanna:
Minden simán ment :3 [00:39]
Zoé Molnár:
Úristen, ez gyors volt <3 Majd mesélj! [00:43]
Tóth Lívia:
Akkor jó, örülök nektek [00:45]
A várt reakciók tudomásul vétele után, ki is léptem a Messengerből és lezártam a telefonom. Egyszerűen csak ledobtam az éjjeliszekrényre a mobilt és az ágyon elterülve és a platfont bámulva vártam Áront. Nemsokára ő már alsógatyában és az utcai cuccait a kezében hozva csatlakozott is hozzám, mire én csak befordultam a falhoz, ezzel is helyet szorítva a fiúnak. Meg jobb is, ha nem bámulom meg annyira. Amint ledobta valahová a cuccait és lekapcsolta a lámpát, éreztem hogy befeküdt mögém és próbált úgy elhelyezkedni hogy tiszteletbe tudja tartani a határaimat, hogy "ne lógjon bele az aurámba".
– Jó éjt – súgta a fülembe.
– Jó éjt neked is – kívántam neki vissza kicsit rekedtes hangon és már lehunyt szemmel.
Az elkövetkező pár percben még fészkelődött egy keveset, mert hát biztos nem akarta az ágyékát a hátsófelemhez nyomni. Végül körülbelül összebújva és félig-meddig összegabalyodva aludtunk el, miközben éreztem a lélegzetvételét a tarkómon.
Budapest, december 26. 12:30
Hát elérkezett a karácsony másnapja is, amikor is a teljes família meg lett hívva hozzánk ebédre. Igazából általában a nagynénémék és nagybátyámék külön szoktak jönni meglátogatni minket, de a korona miatti online ünneplések után most úgy döntöttük, hogy üljünk le közösen, mint egy nagy család és együtt is ünnepeljük a karácsonyt. Így hát már előző nap a közös kiscsaládos karácsonyi vacsora előtt és után erre készültünk. A főételt anyum készítette el, míg én csináltam nagyival még egy adag sütit. Körülbelül dél és délután 1 közötti időpontra hívtuk meg őket, de még félidőnél is volt valami teendő. Miután megterítettem és kivittem az asztalra az ételeket és italokat, a következő feladatom csak az volt, hogy fogadjam a vendégeket. Igazából szívesen segítettem volna nagyi helyett elvégezni az utolsó simításokat, de azt mondta, hogy azt majd megcsinálja és inkább majd nyitogassam az ajtót.
Körülbelül háromnegyed 1-kor anyum nővérének családja meg is érkezett, mire rohantam is az ajtóhoz és széles mosollyal üdvözöltem őket.
– Sziasztok, gyertek be!
Amint bejöttek, be is csuktam az ajtót és a nagynénémék üdvözölték is először nagypapát, majd a konyhában lévő nagyiékat. Aztán felém fordulva gyorsan kikérdeztek mindenféléről és minden jót kívántak. Az üdvözlős kör után Emőke néni ott maradt a hölgyekkel a konyhában, míg Fülöp bácsi nagyapát kezdte boldogítani, aki már az asztalnál ült. Én is a konyhában maradtam, így kialakult egy női- és egy férfitársaság.
– Levi nem fog jönni? – kérdeztem a nagynénémtől, amint észrevettem az unokatesóm hiányát.
– Sajnos nem, Brigi családjával van – válaszolta, mire eszembe jutott, hogy Levi még korábban eljegyezte a barátnőjét, szóval már neki is saját családja és élete van.
– Értem, akkor legközelebb – mosolyogtam rá.
– Már lassan egy óra, szerintetek Józsiék megint késni fognak? – érdeklődött a nagynéném, mire halkan felnevettem, mivel Józsi bácsiék notórius késők voltak, főleg ha nem külön, hanem együtt jöttek.
– Lehet – válaszolt anya, majd felém fordult – Hanna, rá tudnál írni valamelyikükre hogy mi a helyzet?
Én ezzel a lendülettel elő is rántottam a zsebemből a telefonom és amint megnyitottam a Messengert, rögtön jött is egy üzenet az unokatestvéremtől.
Tarnay Nagy Luca:
Szia Hanna. Elnézést mindenkitől, de apáékkal picit késni fogunk. Kb. 15 perc. [12:58]
Nagy Hanna:
Rendben, megmondom nekik [12:58]
– Luca most írt, hogy kb. negyedórát fognak késni – közöltem a konyhában lévőkkel, a telefonomból felpillantva.
– Fantasztikus, tipikus Józsi – reagálta le vidáman a nagynéném, melyet mindannyian megmosolyogtunk.
15-16 perc elteltével anyum bátyjának családja tényleg megérkezett, mire sorban üdvözöltem Józsi bácsit, Adrienn nénit, Lucát és a férjét Tomit a kis Kolossal együtt és végül az iker unokatesóimat, Rolandot és Patrikot is. Olyan fél kettő lehetett, amikor már mindenki kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál és anyu belekezdett a rövid ünnepi köszöntőjébe.
– Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek. Még Levinek is, aki nem tudott eljönni, de mindenkit értékelünk, aki itt van – kezdte, majd hirtelen nagypapára nézett – Jó, hogy már nem kell online beszélnünk, mert esküdni mertem volna, hogy néha Papa kidobta volna a "kütyüket" az ablakon – ezt a kijelentést egy halk nevetés fogadta – Minden jót kívánunk nektek! – ezzel fel is emelte az előtte lévő poharát, mire mindenki így tett az asztalnál és összekoccintottuk őket.
– És akkor ezt a csodás pillanatot örökítsük meg egy képpel – vetettem fel az ötletet és már elő is vettem a telefonom. A többiek nem tudtak ellenkezni, így belementek. Én gyorsan csináltam egy pár képet róluk és egy szelfit is lőttem, amiben én is benne lehetek – Csodálatos lett, majd elküldöm nektek.
– Akkor most rakjunk el minden kütyüt és együnk! – szólalt meg Papa már kicsit türelmetlenül. Kérését parancsnak vettük, szóval hamarosan neki is kezdtünk a lakmározásnak.
Később már jóllakottan ültem a kanapén Lucával, Kolossal, Patrikkal és Rolanddal. Még a járvány előtt egy idő után már nem nagyon élveztem ezeket a családi összejöveteleket és legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, de ez az év kicsit más volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az volt a legjobb opció, amit akkor csinálhattam volna, de akkor jó érzés volna újra a tágabb családi körrel lenni és nem csak videócsetelni velük.
– Mennyi van még hátra? – szólaltam meg hirtelen Luca eléggé kerekedő várandós pocakjára pillantva.
– Elvileg március elején fog megszületni – mosolygott rám az unokatestvérem, végigsimítva a hasán.
– Igen, lesz egy kishúgom – bólogatott egyetértően és picit büszkén a kis 5 éves Kolos. Ez de aranyos! Gondoltam ezt hirtelen és már akkor tudtam, hogy Kolos fantasztikus bátyus lesz. Ilyenkor szoktam kicsit irigykedni azokra, akiknek van testvérük, mert én egyke vagyok és még az apám se ismertem soha.
– Az szuper hír – örültem mindkettejükkel, majd Patrikék felé fordultam – És nektek hogy megy az egyetem? Ti is halogatjátok a vizsgákra tanulást?
– Szerinted? – reagálták le a halogatós részt – Az egyetemen pedig minden rendben. Vagyis van egy tanár, akinek eléggé nemtörődöm tanítási stílusa van és szinte semmit se tanít érthetően, de ha őt nem vesszük figyelembe, akkor minden jó – tette hozzá Roland.
– Csak nehogy addig halogassatok, hogy végül utolsó pillanatban kelljen kapkodni. Jártam már én így és nem volt kellemes – emlékeztetett minket Luca, aki csak pár évvel idősebb nálunk – Az ilyen tanárokkal meg nem kell törődni, mert felesleges. Csak túl kell élni a tárgyat és magad mögött hagyni az egészet
– Rendben, így lesz – bólogattunk nevetve miután összenéztem Patrikékkal.
Mikor kifogytunk a témából, akkor kb. mindenki elővette a telefonját és max. akkor szólaltunk meg, ha valami érdekeset találtunk vagy eszünkbe jutott valami. Én közben elküldtem Lucának, Rolandnak és Emőke néninek a korábban készült képeket. Aztán hirtelen felindulásból "Boldog karácsonyt kíván a Nagy család" szöveggel beküldtem a csajos csoportba is a szelfit, mire a lányok is beküldtek egy képet a családjukkal vagy a családjuk egy részével. Egy fél óra múlva Árontól is kaptam Messengeres üzenetet, amit szinte azonnal meg is néztem.
Áron Vincze:
A srácokkal egy hatalmas Szilveszteri bulit akarunk csapni és megünnepelni, hogy végre vége a koronás korszaknak. Van kedved csatlakozni? ;) [16:34]
Nagy Hanna:
A lányokkal terveztük ünnepelni a Szilvesztert, de mindjárt megkérdezem tőlük, hogy van-e kedvük veletek ünnepelni. [16:36]
Ezzel a lendülettel át is léptem megint a csajokkal közös csoportba és remélve, hogy össze tudom hozni a két társaságot, el is kezdtem írni.
Nagy Hanna:
Van kedvetek Áronékkal ünnepelni a Szilvesztert? :D [16:37]
Most írt, hogy egy eléggé epic bulit szeretne csapni és a Covidot rendesen elbúcsúztatni :"D [16:38]
Csak azért kérdezem, mert amúgy sincs még tervünk [16:38]
Tóth Lívia:
Hát ha ti azt akarjátok, én is szívesen megyek. [16:40]
Zoé Molnár:
Én is benne vagyok *-* [16:41]
Jó látni, hogy ennyire jól alakultak a dolgok [16:41]
Nehogy én legyek a jó dolgok elrontója :'D [16:42]
Nagy Hanna:
Rendben, akkor megírom neki, hogy számoljanak még +3 fővel :D [16:45]
Az üzenet után még kaptam egy sor emojit tőlük, de gyorsan visszaváltottam az Áronos beszélgetésbe és vele is folytattam a beszélgetést.
Nagy Hanna:
A csajok rábólintottak, hivatalosan is várhatjuk az új évet együtt :D [16:48]
Áron Vincze:
Oksi, akkor mindjárt hozzáadlak titeket a közös csoporthoz [16:51]
Done [16:54]
Miután Áron hozzáadott a "CovBye Szilveszteeer" nevű csoporthoz és mindenki köszönt mindenkinek, én megírtam nekik, hogy épp családi összejövetelen voltam és majd este beszélünk. Mikor mindenki írta vissza, hogy oké vagy küldött rá egy emojit, akkor le is zártam a telefonom képernyőjét és az elkövetkezendő pár órát újra a családomra szántam. Leginkább a kis Kolos fantáziadús ötleteit hallgattam és az ikrekkel együtt játszottunk valamit közösen. Elég jót szórakoztam velük, hiszen már hónapok óta nem volt lehetőségünk így közösen szórakozni.
Körülbelül este hat lehetett már, amikor Józsi bácsiék és Emőke néniék is úgy döntöttek, hogy ideje hazamenni, szóval gyorsan elköszöntem tőlük és olyan fél hét körültől a barátaimmal el is kezdhettük tervezni a fantasztikus Szilveszterünket.
Budapest, december 31. 23:11
Szólt a zene, ami elég halk volt ahhoz, hogy ne zavarja annyira szomszédokat, de mégis annyira hangos volt, hogy egyfajta hangulatot teremtsen. Mindenki kint volt Áron egyik haverjának a kertes házánál a kertnek a házhoz közelebbik részén. Többen is főleg a cigizés miatt jöttek ki, míg mi Lívivel, a nemcigizők a csillagszórókkal szórakoztunk és olyan képeket készítettünk, ahol a kirajzolódott egy-egy forma. Ha olyan kedvünk volt vagy olyan zene szólalt meg, akkor a füstgép által generált füstben táncoltunk egy-egy doboz sörrel a kezünkben. Közben Zoé egész végig cigizés és piálás közben táncolt, hogy öröm volt látni, hogy a lánynak mennyi energiája volt. Én akkor Lívi és a házigazda barátnője mellett táncolgattam a sörömet kortyolgatva és néha ha felajánlották, akkor egy-egy shot is belénk került.
– Hé kicsim – jött oda hozzánk a már kissé ittas házigazda srác is és rögtön adott is egy gyors puszit a barátnője szájára, majd úgy döntött hogy rágyújt – Kértek? – nyújtotta felénk a cigis dobozt, mire a csaj elvett egy szálat.
– Én nem cigizek – utasítottam el, amikor felém nyújtotta és Lívi is ugyanúgy tett, amikor ő került sorra.
– Biztos? – kérdezte meg még egyszer meglepődve. Valószínűleg nem számított arra, egymás után találkozik két olyan csajjal, aki nem cigizik egy amúgy eléggé cigis társaságban.
– Igen, biztos – erősítettem meg a korábbi kijelentésemet – Egyszerűen nem szeretem az ízét és nem fog meg, szóval ha azt mondom, hogy életemben elszívtam egy szálat, akkor már sokat mondtam. A barátnőm Lívia is ugyanígy van. Próbáltuk, nem jött be, ez van. Viszont egyáltalán nem zavar, ha cigiznek körülöttünk.
– Okés – vont vállat a srác és elrakta a dobozt. Rágyújtottak a barátnőjével és elkezdtek kettesben beszélni, mire mi a barátnőmmel odamentünk Zoéhoz.
– Csajok, gyertek – közeledett felénk a szőke barátnőnk, amint meglátta hogy hozzá akarunk menni – Ez a közös szilveszterezés fantasztikus ötlet volt – közölte úgy, hogy egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy azért ivott egy jelentős mennyiségű piát.
– Akkor jó, majd átadom Áronnak is, hiszen az ő ötlete volt– mosolyogtam rá a sörömbe belekortyolva – Zsófi nem fog jönni?
– Azt mondta, hogy nincs kedve most a nagy bulikhoz, szóval inkább otthon maradna és majd ha találkozunk, akkor majd meséljek – magyarázta kicsit csalódottan, de aztán közelebb hajolva vidáman folytatta – Csak a pia ködösíti el a tekintetem vagy Áron tényleg néha ide pillantgat?
A kérdést hallva én is odapillantottam, ahol az említett fiú állt és egy pillanatra tényleg találkozott a tekintetünk. Amikor legközelebb rám emelte a tekintetét, akkor egyszerűen csak rámosolyogtam. Pár másodperccel később már olyan pillantásokat váltottunk, amivel mind a ketten megértettük, hogy jó lenne, ha az este folyamán tudnánk majd kettesben lenni.
– Hát Zoé, nem tévedsz. Ugye 23-án nálam aludt és azóta úgy flörtölgetünk egymással, hogy még egy csók se csattant el köztünk. Valószínűleg ezért néz rám ennyire vágyakozóan – fordultam vissza a lányok felé és amikor láttam Zoé kikerekedett szemeit, akkor még muszáj volt hozzátennem – Csak összebújva aludtunk, más nem történt.
– Akkor nem csodálom, hogy folyamatosan errefelé pillantgat – reagálta le Zoé izgatottan.
– Lehet én vagyok rosszul összerakva, de nem értem, hogy ti miért örültök ennyire, ha egy srác úgy szemez veletek, mint egy darab hússal – jegyezte meg Lívia talán kicsit túl őszintén, miközben Áronék felé meredt. Aztán amikor meglátta, hogy furcsán tekintettünk rá, akkor szerintem észrevette magát és a hajába túrt és kínosan felnevetve folytatta – Öhm bocsi, nem akartam megölni a hangulatot.
Én egyszerűen elengedve a dolgot, amikor visszafordultam Zoé felé, hirtelen megpillantottam egy teljesen ismeretlen csajt felénk közeledni és egyszerűen nem bírtam levenni róla a tekintetem, miközben alaposan elgondolkodtam, hogy kéne-e ismernem. Körülbelül olyan magas lehetett, mint Zoé. Festett fekete vállig érő hajkoronával rendelkezett, egy pár lila hajtinccsel.
– Mi van? – kérdezte tőlem Zoé, majd 180 fokos fordulatot téve meg is pillantotta a lányt. Zoé először teljesen meglepődött arcot vágott, mintha nem akarná elhinni hogy a lányt látja. Majd hatalmas mosollyal az arcán szinte futott felé és odaérve a kezét a lány arcára helyezte – Zsófi, mégis mit keresel itt?
– Meglepetés! – mosolyodott el Zsófi megvonva a vállát, majd egy kicsit komolyabban folytatta – Közben meggondoltam magam, szóval arra gondoltam, hogy utolsó pillanatban betoppanok – magyarázta, mire Zoé megcsókolta.
– Ennek örülök – suttogta Zoé a barátnőjének és aztán elindultak felénk – Nos akkor jöjjön egy gyors bemutatkozó kör. Zsófi, ők a legjobb barátnőim Hanna és Lívia. Lányok, ő itt Zsófi – amint befejezte a mondatot, büszkén a lány karjának döntötte a fejét.
– Üdv, örülök hogy el tudtál jönni – szólalt meg Lívi, melyre én is egyetértően bólintottam.
– Igen, sokat hallottunk már rólad. Most pedig hogy végre találkoztunk, megkérdezhetem, hogy hol futottatok össze? Akárhányszor faggattuk róla Zoét, ezt az egyet sose árulta el.
– A Tinderen matcheltünk – válaszolt őszintén és vállat vonva, majd a barátnőjére nézett – Tudom, hogy emiatt az év utolsó perceiben valahova el leszek itt ásva – nevette el magát.
Az elkövetkező pár percet azzal töltöttük, hogy kifaggattuk Zsófit és vele ismerkedtünk. Már amikor Zoé mesélt róla, akkor szimpatikus volt, de most hogy személyesen találkoztunk, úgy éreztem, hogy majd a jövőben könnyen válhat a kis csajos társaságunk negyedik tagjává. Pár perc után a beszélgetésünket az szakította félbe, hogy valaki kikapcsolta a zenét, mire mindannyian odakaptuk a tekintetünket.
– Srácok, 23:55 van, szóval elő a felesekkel és a pezsgővel. Perceken belül – szólt bele a házigazda barátnője a hangszóróra kapcsolt mikrofonba.
Az utasítás után mindenki összeszedte magát és a szükséges cuccokat, meg ha valaki bent volt a házba, azt kihívtuk. Amint mindenki kiért, körbeálltuk a kinti asztalt és kezükbe vettük a feles poharainkat. A házigazda barátnője a másik kezében tartotta a telefonját, ami visszaszámolta a másodperceket éjfélig.
– 30 másodperc...20 másodperc...15 másodperc...várjatok, várjatok, várjatok...Tíz! – számolt vissza és azt a tízest már kiabálta, mire mindenki vette a lapot és csatlakozott hozzá – Kilenc! Nyolc! Hét! Hat! Öt! Négy! HÁROM! KETTŐ! EGY! BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK! – fejeztük be a visszaszámlálást pontban akkor amikor éjfélt ütött az óra és hivatalosan is január 1-je volt. Az új év örömére mindenki lehúzta a kezében lévő felest és levágta az asztalra a műanyag poharat.
Az egész művelet után a házigazda srác fel is bontotta a pezsgőt. Örömmel vettem észre, hogy a srác képes volt úgy felbontani, hogy a dugó nem repült világgá, mivel eddig csak a nagypapát láttam úgy kinyitni a pezsgőt.
– Most hogy hivatalosan is vége egy korszaknak, van újévi fogadalmatok? Mindenki az üvegből fog inni és utána ismertessétek a fogadalmaitokat, ha van. Érthető? – ismertette a következő napirendi pontot a házigazda srác, mire mindenki bólintott – Ki akar kezdeni?
– Kezdhetek én – szólalt meg Áron és bele is ivott az üvegbe – Csak annyi, hogy bepótoljak mindent, amit a korona vett el tőlem – mondott csak ennyit és a szemembe nézve át is adta nekem az üveget, mert sikerült egymás mellé állnunk. Ez a fogadalma örömmel töltött el, mivel tudtam hogy a fogadalma egy része rólam szólt.
– Nekem az, hogy több időt fogok a szeretteimmel tölteni és jobban fogom értékelni az élet apró dolgait – mondtam egy korty pezsgő után és át is adtam a szót Lívinek. A fogadalmamra Áron és a lányok is rám is mosolyogtak. Meg talán Zoé felől mintha egy "Aww"-t is hallhattam.
– Megvalósítok mindent, amit még a 2020-as fogadalmamba tettem – mondott csak ennyit, amit csak én és Zoé értettünk és átadta az üveget Zoénak.
– Nekünk Zsófival az, hogy továbbra is harcolunk azért, hogy egy nap nekünk és a hozzánk hasonlók itt is össze tudjanak házasodni és lehessen egyszer közös gyerekünk. Meg hogy mindenki kényelmesen tudja érezni magát a saját bőrében – utalt a 2020-as homofób és transzfób kormányzati támadásokra, amik addig se oldódtak meg teljesen.
– Nekünk meg az a fogadalmunk, hogy nem teszünk fogadalmat. Tudjátok go with flow – fejezte be a fogadalmak ismertetését a házigazda, amint visszaért hozzá az üveg.
Az este hátralévő része már chillesebb zenével és nyugodtabb hangulatban telt tovább. Mindenki leült egy sarokba és kisebb csoportokban beszélgetett. Egy ponton amikor észrevettem, hogy Áron ott ül egyedül a hintaágyon, akkor tudtam itt az alkalom a beszélgetésre. Így hát odasétáltam hozzá és halkan sóhajtva le is vágtam magam mellé. Az elkövetkező pár percben egy párszor összenéztünk, míg végül meg nem szólaltam.
– Akkor Boldog új évet. Üdv 202...
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, maga felé fordította az arcom és lágyan, de mégis követelőzően megcsókolt. Természetesen visszacsókoltam és olyan leírhatatlan érzés volt, mint amikor az ember nagyon sokáig éhezik és aztán hirtelen kap kaját. A csók elmélyítésének érdekében a kezeimet Áron tarkójához is vezettem.
– Boldog új esztendőt neked is – válaszolt a korábbi mondatomra mikor elszakadtunk egymástól, majd a homlokomnak döntötte a sajátját. Kezét a derekamra helyezve vont magához közelebb, mire én a mellkasára hajtottam a fejem.
Ahogy feltekintettem a csillagos égboltra, hirtelen egy romantikus film zárójelenetében éreztem magam. Már ebben a pillanatban éreztem, hogy a koronát végleg magunk mögött hagyva, ebben az új évben már egy tisztább lappal vághatunk neki újra a kapcsolatunknak és a közös kalandoknak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mindenkiben csata dúl (egyesekben akár háború is), de az már mindenkinek a saját döntése, hogy mennyit mutat meg belőle a külvilágnak. Ahogy az is, hogy hogy birkózik meg vele; egyesek állandóan maguk alatt vannak emiatt, mások egy magabiztosabb és boldogabb maszkot húznak fel.
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
